2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

160
Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
zebb, de anyagilag többet jelentõ alkalmazáshoz: egy
Budapestrõl Párizsba költözött biztosítási szakember
magántanuló fiát voltam hivatva magyar nyelvbõl és
történelembõl (ókor, középkor) jó alapvetéssel támogatni
itthon teendõ vizsgáinak elõkészítéséül. Homályos
tartalmú és terjedelmû feladat, amellyel való
foglalkozás fejében igen szívesen fizetett havi 80 koronát
a nagyvonalú apa. Fura szituáció volt biz ez.
Megvilágosításul csak annyit, hogy ha már délelõtt
érkezhettem az Erzsébet körúti New York palotába,
a család ideiglenes lakására, hát a „nebuló” csak akkor
fejezte be éjszakai nyugalmát, s mosdás helyett
illatszerezve és rizsporozva jelent meg a tanulószobául
is szolgáló ebédlõben, illedelmesen magyarázkodva
és mentegetõzve, de persze álmosan és szórakozottan.
Mindezek ellenére meg voltunk elégedve
egymással, s hamar megegyeztünk abban, hogy az
iskolai szünidõ két hónapjában pihenünk, üdülünk, s
szeptembertõl kezdõdõen folytatjuk a közös munkát.
2. Egyetemi éveimre vegyes érzelmekkel emlékezem.
Amint errõl másutt már szóltam az összesen
nem kevesebb, mint 16 szemeszterbõl az elsõ hatot a
Bécsi Egyetem Teológiai Karán töltöttem, ahova mint
az Erdélyi Egyházmegyének a Bécsi Pazmaneumba
küldött papnövendéke kerültem. Tanulmányaim kezdetén
felmerült bennem a kétség, vajon helyesen történt-e
pályaválasztásom. Az elkedvetlenedés súlyát
mindjárt a kezdet kezdetén növelte, hogy elsõ ízben
voltam szüleimtõl távol, méghozzá irdatlan távolságban,
merõben idegen környezetben, kétségkívül
jóakaró, de hidegen udvarias emberek között. És lehangolt
az intézet szigorú fegyelme, egyebek között
az a rendelkezés, hogy a folyosón a beszélgetés éppen
úgy, mint egymás szobájába való látogatás tilos.
Az Egyetemen október hó közepén kezdõdtek az
elõadások, a ködös õszi napok hidegét és félhomályát
gázfûtéssel és világítással enyhített, barátságosakul
nem ható tantermekben. Az elsõ órákon egy éppen
utolsó szolgálati évét töltõ professzor prelegált,
érdeklõdésemtõl távol esõ ószövetségi elõadását csak
félig-meddig értettem, a héber nyelvtõl pedig valósággal
ösztönszerûen idegenkedtem. A bécsi érseki
egyházmegye teológusaival, köztük kivált a csehekkel
és morvákkal, nem könnyen ment a barátkozás.
Pedig erre annál inkább szükségem lett volna, mivel
professzoraink egyáltalán nem voltak lenyûgözõ
egyéniségek. Az alapvetõ dogmatika tanára római
nevelésbõl is eredõen latin nyelven adott elõ, folyamatosan,
de a fáradt aszkéta szürke tónusával, közben-közben
németül magyarázgatva egyes tételeket.
Tudósként tiszteltük, de nem hevültünk érte, s
könyve helyett inkább egy osztrák püspök színes tollal
írott mûveit olvasgattuk.
A filozófia tanára lelkesen adott elõ, s inkább
támaszkodott egy olasz szerzetes szûkre szabott tankönyvére,
hogysem maradéktalanul le tudta volna
kötni érdeklõdésünket. Néhány év múlva figyelmesebben
hallgattam Alexander Bernát elõadásait, s két
évtizeddel késõbb Schütz Antal, illetve Moór Gyula,
vagy éppen Kornis Gyula könyveit nagyobb haszonnal
tanulmányozhattam, persze sokkal inkább
megfelelõ elõképzettségnek lévén birtokában. Hogy
a Biblia írott forrásait, mint késõbbi teológia doktorok,
eredeti szövegükben is olvashassuk, illetve tanulmányozhassuk,
nem csupán latin fordításban,
meleg nyári szemesztereken át keleti nyelvekkel kellett
vesztegetnünk a drága idõt. Szír nyelv és arab
nyelv tanulásával bíbelõdtünk, holott ez a feladat
a 20. században – úgy éreztem – a hittudományok
egyetemi doktorainak képzéséhez bátran mellõzhetõ
lett volna. De hát a copf az copf. A már doktori diplomás
lelkészek továbbképzéséhez pedig elegendõ
lett volna az Augustinium nevû intézetben való elhelyezéssel
folytatható magasrendû egyetemi munka,
jórészt könyvtári búvárkodással egybekötve. Az
osztrák és magyar papok eme rétegének tanulmányi
felügyelõi egyben a császári udvari plébánia segédlelkészei
is voltak, egyikük mindig a magyar egyházmegyék
valamelyikének – persze többnyire az esztergominak
– papja.
Egyébiránt jólesõ érzés arra emlékezni, hogy az
én idõmben a közös hadsereg tábori fõpapja magyar
ember volt. Belopotoczky Kálmán, a nagyváradi
székesegyház kanonokja. 17 esztendõs sihederi
minõségemben egyelõre bizonytalanul néztem erre
a kövérkésen öregedõ egyházi férfiúra, mivel hogy
mint gyulafehérvári gimnazista az ottani tábori lelkészt,
aki mindig elegáns „papi civilben”, de fején
tiszti sapkában rótta a Vár utcáit, a helyõrség legénységi
állomány túlnyomóan görögkeleti vallású lévén
(diákszövegezés szerint: „oláh” parasztlegények császári
mundérban) a „katonapapot” fölösleges díszfigurának
tekintettem. Hát a Pazmaneumban mindig
egyszerû papi civil ruhában sûrûn belátogató fõpap,
akinek kiváló tevékenységére való figyelemmel az
uralkodó a tábori helynöki állást püspöki rangúvá
emelte, a fiatal magyar teológusokhoz intézett ünnepi
beszédeivel elismerést váltott ki.
3. Az egyházjogi szigorlat nem éppen látványos
sikere után nyomban siettem a római jogból szigorlatra
jelentkezni, három hónap múlva, tehát szeptemberben
esedékes terminusra. Hát bizony a negyedévi
tanulás után még nagyon ingatagnak éreztem
magam alatt a talajt, s háromhavi halasztást kértem
és kaptam. A római jog azonban karácsony táján
is még nagyon kemény diónak látszott, s újabb
és megint újabb nekibuzdulás után csak májusban
merészkedtem szigorlatra állani. Saághy Gyula és
Szentmiklósi Márton professzorok vizsgáztattak, s
az elõbbitõl kitüntetéses, az utóbbitól csak megfe-
JURA 2004/2.