2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

168
Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
fontos szempont volt számomra egyetemi pályafutásom
13. szemeszterében. De mindezek mellett az
a körülmény is Erdély felé vonzott, hogy a 35 000 lakosú
erdélyi városban a szülõi ház jótékony közelében
egészségesebb és olcsóbb volt a mindennapi élet.
Közben jómagam kénytelen lévén lemondani arról
az ambíciómról, hogy az országos hírû Polónyi irodában
fogom gyarapíthatni tudásomat a jogszabályok
kiterjesztõ és megszorító értelmezésérõl, a törvényi
és általános jogi analógia alkalmazásáról, a gyakorlati
élet komplikált vidékeirõl – Springer Aladár
gyulafehérvári ügyvéd irodájába nyertem a Marosvásárhelyi
Ügyvédi Kamarától ügyvédjelölti bejegyzést.
Ehhez a pozícióhoz, amely számomra merõben
formai elhelyezkedést jelentett, nem tizenöt, hanem
hét egyetemi szemeszter és egyetlen szigorlat is
elegendõ lett volna.
Akkoriban az volt a szokás, hogy a negyedéves joghallgató,
ha még nem döntötte el, hogy a jogélet melyik
ágában kíván, illetve remél elhelyezkedni és tevékenykedhetni,
a „vegyes” szigorlat letételével kezdte
meg a doktori diploma felé vezetõ rögös utat. Innen
egy további szigorlattal már államtudományi, illetve
két szigorlattal jogtudományi, három szigorlat után
pedig jog- és államtudományi (utriusque iuris) doktorrá
emelkedhetett. Jogászi pályaválasztási hibámnál
fogva egyelõre be kellett érnem az államtudományi
doktor tudományos rangjával. A kánonjogi doktorátus
mindkét szigorlata és disszertációja ugyan már a
tarsolyomban szerénykedett, doktorrá avattatásomhoz
azonban hiányzott a papi minõség.
Egy gyermekkori barátommal együtt tanultam
és tettem le a kiegészítõ államtudományi szigorlatot,
s egyidejûleg lettünk mindketten államtudományi
doktorok. Én nyomban megtettem az elsõ lépéseket
(ma úgy mondanók: irányt vettem arra), hogy
a tanügyi igazgatás szolgálatába kerüljek. Ez bizony
nem ment könnyen. Zichy János kultuszminiszter
egyelõre csupán fizetéstelen tanfelügyelõségi tollnokká
volt hajlandó Óriás Nándor „gyulafehérvári
lakost” kinevezni. Fél év múlva azonban én is bekerültem
ama szerencsés fél tucat jogász közé, akik
ideiglenes minõségû, fizetéstelen miniszteri segédfogalmazókká
neveztettek ki. Közülünk öten már ideiglenes
díjtalan miniszteri fogalmazó gyakornokok
voltak, s számukra elõléptetést jelentett, hogy díjtalan
fogalmazó gyakornokokból fizetéstelen segédfogalmazókká
emelkedtek.
15. Amikor végre megkaptuk a doktori diplomát,
elérkezettnek láttuk az idõt egy jól elõkészített
váltónyargalás megkísérlésére. Az indulásnál én szerepeltem,
mint a váltó kibocsátója, Sz. Béla az elfogadó
(a tulajdonképpeni adós) és József Manó ügyvédjelölt
a kezes. A felveendõ hatszáz koronát testvériesen
megosztottuk volna, s a havi harminckoronás
törlesztést (ami a csekély 8%-os évi kamaton
és némi adminisztrációs bankköltségen túl egyenlõ
arányban terhünket képezte volna) készségesen vállaltuk,
a beszedés feladatának teljesítésére a Gyulafehérvárt
székelõ bíróságokhoz sûrûn bejáró dr. József
Manó tényleges ügyvédjelölt vállalkozott. Azért
írom, hogy tényleges, mivel mi ketten, Sz. Béla és én
ugyancsak ügyvédjelöltekül voltunk az Ügyvédi Kamaránál
bejegyezve elsõ jogtudományi, úgynevezett
vegyes szigorlat alapján, de ez bizony csupán névleges
parádézást jelentett az államtudományok két
büszke juristája számára, hiszen a jogkari tanulmányi
szabályzat még nem foglalt magában harmadik
alapvizsgát, s így magánjogi képzettségünk az esetleges
(nem kötelezõ) kollokviumokon kívül csak a
pandektisztikus római jogi tanulmányinkra épült.
Hármunk közül tehát egyedül József Manó lévén
a magánjognak, sõt a kereskedelmi és váltójognak
is fémjelzett képviselõje, õ volt hivatva váltónkat a
váltóleszámítolás (azaz a pénz folyósítása) végett a
pénzintézethez benyújtani. És ekkor következett diadalmámorunkból
a kiábrándulás. A Takarékpénztár
igazgatóhelyettese, egy kékre borotvált arcú, felkunkorított
bajuszú, választékos öltözetû úr az értékpapír
átvételekor hibátlan udvariassággal kijelentvén,
hogy váltónkat az igazgatóság legközelebbi ülésén
elõ fogja ugyan terjeszteni, de a siker érdekében kívánatos
volna, hogy a becses iratot a doktor urak
egyikének tatája is ellátná aláírásával. Így mondta a
kapitalizmus érdemes képviselõje: az egyik „tata”,
nem atya, hanem csakazért is „tata”. Manó barátunk
referádáját követõen vita nélkül mindhárman elhatároztuk,
hogy tervezett hitelmûveletünkbe csalá daink
egyik tagját sem kívánjuk bevonni, hanem megfontolás
tárgyává tesszük, hogy hármunk közül kettõnek
aláírásával ellátandó újabb váltón sima érvényesítésnek
biztosítása érdekében ne vegyük-e igénybe
annak a tehetõs és szolgálatkész cipészmesternek
közremûködését, akinek mindhárman pontosan
részletfizetõ „kuncsaftjai” voltunk, s aki barátságos
beszélgetés során ismételten is felajánlotta, hogy igen
szívesen elõmozdítja mérsékelt keretekben tervezett
esetleges pénzügyi (értsd hitelszerzõ) hitelügyleteink
sima lebonyolítását.
Egyelõre azonban: minden maradt a régiben. József
Manó a „tyúkperekre” beállított magyarigeni
ügyvédi irodában, továbbra is szüleinek vendégszeretetét
élvezve folytatja felkészülését az ügyvédi vizsgára,
amelyet nem két részletben, de egyetlen darabban
kellett megkísérelnie. Én pedig a nagy püspök égisze
alatt kis emberek segélykéréseit igyekeztem megérteni
és a méltányosság jegyében, a lehetõségekhez
képest teljesítésre elõkészíteni, továbbá a latin nyelvû
megnyilatkozások szövegét világosan rögzíteni, s
amennyiben széles köröknek voltak szánva (mint pl.
JURA 2004/2.