2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kun Tibor: Betekintés a francia nyelvû afrikai mozi jelenébe
szemben álló gangjeinek gyilkos harca, leszámolások,
nõk megerõszakolása, gettók lakóinak testet-lelket
romboló, reménytelen viaskodása a mindennapi
megélhetésért; modern kifejezéssel élve ez a film az
embertelenség globalizációjáról ad félelmetes képet
(Bronx – Barbès. 106’. Francia. 2000. R.: DE LATOUR,
Eliane, francia antropológusnõ és filmrendezõ).
Íme röviden a tartalom: két (afrikai) fiatalember,
akik közül az egyik egy verekedés során leszúrt egy
idegent, aki belehalt sérüléseibe, a piacon gyógyszereket
árul. Egy bandafõnök beveszi õket csapatába,
ahol megismerkedhetnek – megismerkedhetünk – a
bandák belsõ törvényeivel. Ezek a törvények még azt
is megengedik, hogy megerõszakoljanak egy lányt. A
rendõrök elkapnak ugyan közülük néhányat, a csapat
egyik tagját pedig, miután betörtek egy bárba, az emberek
verik agyon. A bandatagok fegyvereket vásárolnak,
megtámadják egy kisbusz utasait, majd a másik
bandával keverednek tûzharcba, melyben az egyik
tag meghal. A halotti szertartás meglehetõsen kísérteties,
titokzatos, hagyományos rítusok elemeit is feleleveníti:
énekelnek, táncolnak, különös gesztusokkal
és mimikával kísérik az egész jelenetet (egyébként ez
a film egyik legeredetibb és leglátványosabb jelenete)
– amikor átmenet nélkül, mintegy jelzésképpen a
nagyváros felhõkarcolói jelennek meg.
Eddig a Bronx nevû gettóban voltunk, most „átmegyünk”
a Barbès nevû gettóba, melynek tagja szintén
gyilkolnak, rombolnak – röviden: brutalitás magas
fokon, mintha nem is emberek, hanem érzéseiktõl
megfosztott, felfegyverzett automaták egy õrült
Fõnök vagy Vezér parancsára mozognának! Egy, a
kikötõben veszteglõ hajót is megtámadnak, ennek
biztonsági õrei az egyik fiatalt a vízbe dobják, társai
válaszul lelövik az õröket. A hajón elbújt bandatagokat
is megtalálják. A film végsõ jelenete kissé elmosódó,
rejtélyes : az egyik fiút valaki hívja, s õ fut – valahová,
talán ki ebbõl a lidérces gettóvilágból és bandaéletmódból
– mindez egy szép dal kíséretében…
A filmet nézve talán sokaknak a West Side Story
története juthat eszébe, és joggal. A fõ különbség talán
abban van, hogy az amerikai filmben az emberség,
a jóság, a romantika, valamiféle öntudatra ébredés
a szembenálló gangek között ott van, néhányan
közülük próbálnak emberek maradni, s a film végsõ
képei is valamiféle reményt mutatnak. Az afrikai
filmben mindennek nyoma sincs : végletekig felfokozott
õrült mozgalmasság, rohanás a bûn, a visszafordíthatatlan
embertelenség felé, itt nincs gondolkodás,
nincs nyoma a társadalommal való megbékélés
próbájának, semmi, csak az ellenállhatatlan ösztönök
kitörése. Vajon ez az afrikai új életmód, új nagyvárosi
lélek, új embertípus? Ha igen, hogyan fog a legelmaradottabb
földrész egy új, emberi jövõt felépíteni? Kire
fog támaszkodni ebben az emberfeletti munkában?
A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap strukturális
137
kiigazítási programokkal próbáltak az utóbbi évtizedekben
Afrikán segíteni. Tudjuk, e két intézmény
elõírásai ugyancsak kemény feltételeket szabnak az
illetõ ország(ok) lakosaira: így történt ez Afrikában
is a maga globalitásában, ahogyan azt a filmben naturalista
módon ábrázolták a szerzõk, a rendezõ és a
színészek, s ahogyan átsimítva, kiglancolva, nagy általánosságban
az UNESCO Afrika-szakértõi is megállapították
a következõ szavakkal: „Ezek a megszorító
programok a már amúgy is elszegényedett országokban
gazdasági és társadalmi destrukturálódásban, a
munkanélküliség elterjedésében, a népesség életfeltételeinek
romlásában fejezõdtek ki, s legsúlyosabban
a városok népességét érintette, ahol felerõsödtek
a kirekesztõdési és marginalizálódási mechanizmusok,
s ahol e századvég (XX. sz.) egyik leglátványosabb
jelensége az urbanizáció… A strukturális kiigazítási
programok alkalmazása számos zavart idézett
elõ: elégedetlenséget, sztrájkokat, a legdrámaibb hatásai
az egészségügyben, az élelmezésügyben, az oktatásban
jelentek meg… A válság teljes erõvel sújtotta
az afrikai ifjúságot…Az afrikai társadalmakban a
hagyományos, régi szolidaritásoknak most ki kell
állniuk az urbanizáció és a gazdasági válság próbáját.”
19 Hát mindezek képi – filmes részbeni illusztrációja
– hiszen nem minden következményeit tárja
elénk a nagy pénzügyi világszervezetek manipulációinak
– a Bronx – Barbès c. film.
Eliane de Latour egy beszélgetés során teljesen más
interpretációt adott a filmrõl, annak szereplõirõl,
filmrendezõi szándékáról. Legelõször is elmondta,
hogy alaposan és személyesen tanulmányozta a gettók
népét, ahol sohasem félt, soha senki nem bántotta.
Terepmunkája alapján a következõket vonta le: „Ha
az ember túllép a látszatokon és kapcsolatokat épít
ki, rájön, hogy ezek az emberek nagyon sokat gondolkoznak…
Igazi gondolkodás ez az életrõl és viszonyukról
a világhoz… Meg akartam mutatni, hogyan
alakítja át a gettó álmaikat kényszerré, sebekké,
de azt is, hogyan lincselnek az emberek, hogyan
alkalmazza a rendõrség a kínzást… Fontos volt számomra
érzékeltetni, mit éreztem… Szimpátiával viseltetek
ezek iránt az emberek iránt, igazán szeretem
õket, ugyanakkor azt is tudom, hogy egyik pillanatról
a másikra kegyetlen dolgokra képesek.” 20
7. A XX. sz. 60-as évei mint a fekete-afrikai országok
függetlensége kivívásának – elérésének korszaka
– dicsõ korszaka – vonultak be a történelembe: ez
volt a „les lendemains qui chantent” („a daloló holnapok”)
sokat ígérõ, az afrikaiak képzeletében a gyõzelem diadalittas
korszaka, amikor még azt hitték, végleg elvesznek
szemük elõl a (volt) gyarmatosítók: belgák,
portugálok, franciák, angolok. És ez volt az a történelmi
szakasz, amikor végül is tényleg afrikaiak (feketék)
vehették kezükbe országuk irányítását. De kik
JURA 2004/2.