2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
161
gatók is vannak, többnyire középkorú, komoly úriemberek.)
Tehát egyelõre nemcsak bölcsész vagyok,
hanem teológus is, és jogász, jogász, jogász, és nem
csupán egyházjogász, hanem igen, igen elsõsorban
éppen római jogász.
Az Egyetemen Szentmiklósi professzor nem
bõbeszédû elõadásait egyre növekvõ figyelemmel
hallgatom, szorgalmasan jegyezgetek. A 200 személyre
méretezett tanteremben október közepén még
bõven van üres hely, a hallgatóság könnyebb fajsúlyú
elemei csak szórványosan, nem diligenter frekventálják
az elõadásokat. Persze még könnyebb, sõt
egyenesen kényelmes az elhelyezkedés ugyanazon
tanteremben a hét öt köznapjának délutánján, amikor
Melichár címzetes nyilvános rendkívüli tanár
egyházjogi fõkollégiumát hallgatom. Az elõbb említett
tágas tanteremben tizen-tizenöten szorongunk,
de ez a létszám is egyre vékonyodik. Amikor pécsi
magántanári elõadásaimra legalább harminc tényleges
hallgatót számlálhattam, hát bizony némi önelégültséggel
emlékeztem az elõkelõ budapesti univerzitás
nem kevésbé elõkelõ docensének (Melichár miniszteri
tanácsos volt, „békebeli” méltóságos úr) gyéren
látott kollégiumaira, amelynek noha öten-hatan,
a második félévben pedig éppen csak ketten, egy erdélyi
gróf – Bolza – és jómagam képviseltük a hallgatóságot,
sõt nagynéha a gróf is elmaradt és egyedül
hemzsegtem a gondosan elõkészített elõadásokon. A
délelõtti programba, a bölcsészkari elõadások mellé,
csupán a római jog heti nyolc óráját tudtam ütközés
nélkül beilleszteni, s így az egyházjog két professzorának
ötórás fõkollégiumai közül egyiket sem vehetvén
fel, a barátságos Melichár prof. hallgatója lettem
és mindkét félévben jelesen kollokváltam.
Egyelõre azonban még az elsõ szemeszter elsõ
félévében vagyunk, s a víg villamos kalauz sorsát
talán irigyelnem is lehetne, ha nem gondolnék arra,
hogy otthonában este családi gondok várják. Nekem
ilyenekben aligha lesz részem, mert civil emberként
is kitartani kívánok a papi státusban kötelezõ cölibátus
mellett. Nem is tértem el ettõl a szándékomtól
– hatvanhárom éves koromig. Sörház utcai lakásomat
tavasszal elhagytam, s nagynénémnek és férjének
Molnár utcai lakásába költöztem, hogy szabadabban
mozoghassak és takarékoskodhassam. Náluk
egy külön bejáratú kis udvari szobát kaptam, s
egyetlen gyermeküket, egy a nagyhírû piarista gimnáziumban
jeles eredménnyel tanuló, igen eszes és
jólnevelt fiúcskát kellett munkájában alkalmilag támogatnom.
1907 nyarán aztán elhatároztam, hogy a
reverenda néven ismert papi talárnak egyelõre búcsút
mondok, s mint teológiát végzett világi bölcsészhallgató
folytatom tanulmányaimat.
Békefi Remig, az aszkéta megjelenésû cisztercita
szerzetes, a magyar mûvelõdéstörténet profeszszora
jegyzetek nélkül tartotta részletek bõségével
teletûzött elõadását. Marczali Henrik sem használt
semminemû segédeszközt, de nála az anyag
elmélyedõ elemzése háttérbe szorította a kutatások
eredményéül kimunkált adatok bõségét, mint posztulátumot.
Reám a két nagystílû történészprofeszszornál
mélyebb hatást gyakorolt az akkor még csak
nyilvános, rendkívüli címmel felruházott latin filológus:
Némethy Géza, akinek színes elõadásaiból a
stílus szépségét értéke szerint megbecsülni, s elsajátítani
tanultam. A latin nyelv másik kiváló mestere:
Gyomlay Gyula gimnáziumi tanár. Budapesti tanulmányaim
idején Õ csak a Középiskolai Tanárvizsgáló
Bizottság egyik cenzoraként szerepelt az Egyetem
életében. Zaklatott életpályám pesti korai szakaszára
emlékek távolából visszatekintve a sors különös
játékának tûnik, hogy bécsi teológusként a gyulafehérvári
Újfalusi nevû kanonok, teológiai tanár kitûnõ
könyvébõl tanultam erkölcstant, budapesti bölcsészként
Szent miklósi jogász professzortól a római jogot,
budapesti jogász koromban pedig a Bölcsészeti
Kar két kitûnõ tudósa: Riedl és Némethy szerepeltek
nyelvi és irodalmi mestereimül.
Bölcsész koromban szorgalmasan, de hiányosan
jegyzeteltem Békefi és Marczali professzorok kitûnõ
elõadásait. Azonos évfolyamú hallgatók hárman öszszevetvén
erõinket és egyeztetvén jegyzeteinket, sikerrel
állítottunk össze – persze magunk részére, tehát
felelõsség nélkül – oly vezérfonalat, amelynek elsajátításával
Békefinél, a cisztercita tudósnál a kollokviumon
boldogulni tudtunk. Marczalinál nehezebben
alakult volna a helyzet, ha két negyedéves hallgató,
a már alapvizsgás Eckhart Ferenc és Hóman Bálint
nem sietnek a fiatalok segítségére gondosan készített
s igen olcsón litografált jegyzetekkel. Mindkét
professzor a régi Országház üléstermében adott elõ,
hetenkint négyszer. Békefi 2-3-ig, Marczali 4-5-ig. A
közbeesõ órán kemény katonás menetben siettem a
Sándor fõherceg utcából az Egyetem központi épületébe
(és vissza), hogy ott Melichár Kálmán miniszteri
tanácsos, egyetemi nyilvános rendkívüli tanár
egyházjogi fõkollégiumát szorgalmasan hallgassam.
A Marczali kollégiumról aztán 5 órakor ugyancsak
gyorsan visszagyalogoltam a központi épületbe
Riedl Frigyes magyar irodalmi elõadására. Pesten
szombaton délelõtt az Egyetemi Könyvtár látogatása
volt a rendes programpont, délután meg a Múzeum
körúti antikvárius és Zubek Bertalan fegyverkirakata
kötötte le érdeklõdésemet. Goszleth fényképész Kossuth
Lajos utcai kirakatát csak egy lustrum (5 év) után
fedeztem fel. Egyelõre fõleg a fegyverbolt érdekelt.
A fiatal bölcsészek tehetõs szülõk tehetségtelen,
vagy hanyag gyermekei gyámolításául instruktori
alkalmazást szereztek. Így jutottam én is egy
jólelkû pedagógus segítségével az átlagosnál nehe-
JURA 2004/2.