2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
egy esztendõre terjedõ szabadságból még hátralevõ
négy-öt hét kivételével hivatali szolgálatom folytatására
jelentkezhessem. A közbeesõ állomás a magyar
magánjog, az osztrák magánjog és persze a római
jog tárgyakból sikeresen leteendõ szigorlat lett
volna, s ennek folytatásául a kereskedelmi és váltójogból,
valamint a polgári perrendtartásból, tehát a
kimondottan tételes és egyben gyakorlati tárgyakból
kellett folytatnom a szigorlatra készülés munkáját.
Ez a program azonban alig tûnt többnek számomra,
mint egy szokatlan, de bravúrosnak és fõképpen
praktikusnak ígérkezõ mutatvány: kiválasztani az
anyagból (s mintegy csemegéül tartogatni) a nekem
különösen kedves római jogot a többi tárgyból,
amelyek együttesen az úgynevezett tételes szigorlat
anyagát teszik ki.
13. Korunkban szerte a világon egyre inkább valósul
meg a koalíciós kormányalakítás. Ám a 20. század
elején még szokatlan volt ez a politikai figura, s nálunk
is rövid négy esztendõn át tudta tartani magát.
Elméleti okát kutatva, nem egyértelmû válaszra bukkanunk.
Némely történészek szerint a zömében 48-as
függetlenségi pártból alakult kabinet a 67-es alapon
való kormányzásra vállalkozott, s a két aspektus
összeegyeztetése mindkét irányzat szélsõséges elemei
miatt leküzdhetetlenségbe ütközött. Más megítélés
szerint anyagi nehézségek tették járhatatlanná
a közös utat. A hazai mezõgazdaság és állattenyésztés
az úgynevezett agrárszocializmus figyelmen kívül
hagyásával, az újra befektetésekhez szükséges
forgótõke igen mérsékelt mennyiségével, illetve néhol
teljes hiányával, a termõtalajok természeti adottságai
révén valamennyire rentábilisaknak bizonyultak
(Kenéz Béla megfigyelése: a felvidéki tótok az Alföldre
jártak aratni), az ipar ellenben az osztrák és
cseh iparral szembeni kényszerû vetélkedésben sajnálatosan
alulmaradt. Hasztalanul adta ki egy hazai
lelkesedéstõl fûtött mozgalom a jelszót, hogy
hazai gyártmányú ipari termékeket vásároljunk, a
jószándékú, de naiv próbálkozás hamarosan megfeneklett
azon a köztudomásúvá vált tényen, hogy a
híveinek nemes szándékát demonstrálni hivatott tulipán
jelvény – bécsi gyárban készült, s a leleményes
osztrák ipar fölényét beszédesen igazolta.
A tulipán mozgalom persze az ifjúság körében
lelkes hívekre talált. Egyetemi ifjak megalapították
a Sorompó Országos Iparvédelmi Ligát, s egyik
március 12-i vasárnap délután, mikor éppen Gyulafehérváron
idõztem, jó Atyám arra figyelmeztetett,
hogy a budapesti napilapok egyikének aznapi számában
megjelent mûsortájékoztató szerint az Egyetemi
Ifjúság március 15-i ünnepségén a pesti Vígadóban
én, az Országos Iparvédelmi Liga alelnöke fogom
mondani a záróbeszédet. Hát errõl a feladatról
nem beszélt velem senki, alelnök kollégáim (voltunk
169
vagy hatan) megkérdezésem nélkül varrták nyakamba
a megtiszteltetést. Mindazon által én hétfõn délben
nekivágtam a személyvonaton tizenöt órás útnak
és szerdán ünnepi mezben elmondtam jól kicirkalmazott
ovációmat. Baj nem lett belõle, a frázisokat
pedig elfújta a szél. (Szilágyi Dezsõ, a nagystílû,
de „rosszmájú” reálpolitikus mondása.)
A koalíciós kormány helyére lépett Khuen-
Héderváry Kabinet pártja az 1910. június havában
megtartott országgyûlési képviselõ-választásokon
hatalmas többséget kapott. A gyulafehérvári választókerületben
Zászló Mihálynak, az eddigi
képviselõnek nem is akadt ellenjelöltje, a szomszédos
alvinci kerület mandátumáért a kormánypárti
Mayer Ödön gyulafehérvári ügyvédnek a román
nemzetiségi párti Vlád Auréllal kellett választási harcát
megvívnia. Szász fõispán választási apparátusának
csak kemény erõfeszítés árán sikerült a kormánypárti
jelölt számára a gyõzelmet kierõszakolnia, s
valóban csekély szavazattöbbséggel a kétségtelenül
nagy tekintélyû és igen reprezentatív Mayer került
a parlamentbe. Pirrhusi gyõzelem volt bizony ez, s
ügyes agitátorok kezében vörös posztója a dákó-román
ambíciónak, egyik rugója az Erdély elszakadását
kimondó hírhedt gyulafehérvári néphatározatnak.
14. A választások idején, az 1910. esztendõ elsõ
felében én állandóan a fõvárosban tartózkodtam, s
miután január hóban az elsõ alapvizsgát a Jogi Karon
letettem, megfeszített erõvel készültem a középiskolai
tanári alapvizsgára, és most már a Kolozsvári
Egyetemen leteendõ második jogi alapvizsgára. Jó
szüleim ekkortájt mindketten szívrohamon estek át,
s kötelességemnek éreztem amúgy is igen sokáig elhúzódott
tanulmányaim leendõ befejezésének színhelyét
Budapestrõl a Gyulafehérvárhoz néhány száz
kilométerrel közelebb fekvõ Kolozsvárra áttenni. Akkor
is úgy látszott nekem, hogy a kisebb népességû
vidéki univerzitáson nem kevésbé elmélyedõ tanulás
és reális eredmény elérése lehetséges, mint a túlzott
méretû Budapesti Egyetemen. Pesten már a beiratkozás
és leckekönyv aláírás is sok idõt és türelmet igényelt,
a Kolozsvári Egyetem monumentális új épületében
mindez simábban lebonyolíthatónak ígérkezett.
De olcsóbb is volt az élet a szülõi ház közelében.
Fül- és szemtanúja lehettem a bizonytalanságnak
is, amelyet a második alapvizsgára készülõ Vinkler János
és Majláth Ferenc panaszoltak annak a kérdésnek
eldöntéséig, hogy a Földes-Kmetty Vizsgáztató Bizottság
helyett nem fognak-e a Mariska-Ferdinandy Bizottság
elé kerülni, más kombináció eshetõségérõl nem
is beszélve. Ezzel a helyzettel szemben a kolozsvári
II. éves hallgató biztos lehetett arra nézve, hogyha
Navratil, illetve Nagy Ernõ professzorok tankönyvét
jól megtanulja, a vizsgázók amúgy is mérsékelt
nagyságú tömegében „baj” nem érheti. Hát ez bizony
JURA 2004/2.