2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

176
tó tevékenységre való fölkészültséget viszont nem
ellenõrzik szakmai vizsgán”. (114. o.) Samu profeszszor
– éppúgy, mint ennek az ismertetésnek az írója
– is megalapozatlannak tartja azt a vélekedést,
mely szerint aki jogi képesítéssel rendelkezik és felkészült
a jogalkalmazásra, az a jogalkotásra is alkalmas.
A személyi feltételek megteremtése és az állam
ezt elõsegítõ folyamatos törekvése tehát a jogállamiság
kiteljesedését célzó követelmény. Örvendetes
emiatt, hogy az új jogalkotási törvény tervezete
a központi jogszabályok szerkesztésével foglalkozók
esetében elõírná a kodifikátori szakképesítés
meglétét. Annál szomorúbb viszont, hogy minderre
a helyi jogalkotás mennyiségileg jóval nagyobb
joganyagot kibocsátó terrénumán nem kerülne sor.
Az állami igyekezet hiányát e téren jeles szakemberek
egyetemi képzés által lehetõvé tett ismeretátadása
kénytelen pótolni. A fejezet – az elmondottakkal
egybecsengõen – a személyi feltételek megteremtése
melletti elvárás kihangsúlyozásával zárul.
7. A jogalkotás jogpolitikájának érvényesülése
nem vizsgálható a jogalkalmazás jogpolitikájának érvényesülése
nélkül. E tényezõ megjelenését értékeli
a hatodik fejezet, amely elsõként arra a körülményre
világít rá, hogy a jogalkalmazás jogpolitikájának
szükségességét egyesek tagadják, mégpedig
arra hivatkozva, hogy a politika megnyilvánulása
a jogalkalmazásban mellõzendõ jelenség. (119.
o.) Samu professzor munkája e fejezetében a jogalkalmazás
jogpolitikájának létjogosultságát támasztja
alá és annak történeti fejlõdésének bemutatására
is sikeres kísérletet tesz.
Ezt követõen a kiadvány a jogalkalmazással szorosan
összefüggõ tényezõk egyes, jogpolitikával kapcsolatban
álló jellemzõit veszi sorra: elsõként a jogalkalmazó
hatalom és a mediáció szerepének összefüggésére
világít rá, kiemelve, hogy a mediáció létében
és sikerességében a közéleti kultúra szerepe meghatározónak
tekintendõ. E téma után Szerzõ a jogalkalmazás
idõszerûségével mint jogpolitikai gonddal foglalkozik,
és több aspektusból közelíti meg a jelenséget.
Elsõként arra fókuszál, hogy valamely új jogszabály
jogalkalmazásba történõ befogadása hosszú idõt igényel
(130. o.), másrészt az idõszerûség az ügyek elbírálásának
idõtartamával összefüggésben is megjelenik.
A fejezet végezetül a jogalkalmazással kapcsolatos,
olyan kiemelkedõ jelentõségû jogintézmények
jellemzõit tekinti át és elemzi, mint például a méltányosság
– amit Samu professzor „a jogalkalmazó emberséges
jogpolitikai hozzáállása”-ként jelöl – jogpolitikai
követelménye, a joghézag és a desuetudo szerepe,
mint jogalkalmazási probléma, végezetül Szerzõ
a kegyelem „mint jogpolitikai gond” értékelésére vállalkozik.
(133. o-tól)
8. Napjainkban jelentõs társadalmi aktualitással
Tilk Péter: Samu Mihály: Általános jogpolitika. A jog depolitizálása
rendelkezik a közéleti felelõsség problémaköre. Nem véletlen
tehát, hogy a kötet is kitér a közéleti felelõsség
és a jogpolitika viszonyára. A hetedik fejezet a közéleti
és a jogi felelõsség jellemzõinek áttekintésével indul,
elsõként a felelõsség kategóriájának elemzését elvégezve,
majd az egyes felelõsségi típusokat tárgyalva.
Samu professzor rámutat arra, hogy e kérdéskörrel
kapcsolatban az elvi összefüggések tisztázatlansága
jelentõs zavarokat okoz. Ezzel összefüggésben a
munka a közgondolkodásban jelen levõ téveszmékre
is rámutat. A közéleti felelõtlenség és annak kezelése
problematikájával foglalkozva veti fel Szerzõ a múltban
gyökerezõ, ám máig is aktuális kérdést, nevezetesen,
hogy ki õrzi az õrzõket. Ezzel összefüggésben
szembeállítja a „kisemberek” és a közéleti szereplõk
felelõssége között fennálló lényeges különbségeket,
többek között azt, hogy a közéleti szereplõ az általa
okozott nagy károkért is csak politikai vagy erkölcsi
felelõsséget visel, míg a kisember jóval csekélyebb
kárért is büntetõjogi felelõsségre vonásban részesül.
(151. o-tól)
A kötet górcsõ alá helyezi a kollektív bûnösség és
a kollektív felelõsség „rémének” kérdését is, melyet a
közéleti vezetõk felelõsségével és felelõsségre vonásával
foglalkozó rész követ. Ezzel kapcsolatban Samu
professzor kiemeli, hogy az elmosódó felelõsség oka
abban keresendõ, miszerint e vezetõk többnyire maguk
döntenek a kötelezettségeikrõl, a felelõsség tartalmáról,
továbbá ezek gyakorlati érvényesítésérõl
(157. o.). Szerzõ azonban nem elégszik meg a problémák
feltárásával, hanem kísérletet tesz a közéleti
felelõsség dogmatikájának fejlesztésére is (159. o-tól), különös
hangsúlyt fektetve a bírák felelõsségére (161.
o.). A kötet a közéleti szervezeti felelõsség elemzésére
is figyelemmel van, ennek tárgyalása után pedig a
visszahívás intézményével, mint jogpolitikai követelménynyel
foglalkozik (165–171. o.). Samu Mihály ezzel öszszefüggésben
a visszahívás intézményét önmagában
nem ellenzi, de hangsúlyozza, hogy megengedése
esetén rendkívül fontos lenne figyelmet fordítani
a hatékony eljárási garanciák megteremtésére.
9. A nyolcadik fejezetben a rendszerváltás korszakára
térhet vissza az Olvasó, amikor is az igazságtétel
jogpolitikájának elemzését végzi el Samu profeszszor.
E fejezet a gyakran feltett, alapvetõ kérdéssel
indul, nevezetesen, hogy a történelem ítélõszékére
kell bízni az esetleges jogsérelmek megtorlását, vagy
igazságtételre – azaz aktív tevékenységre – van
szükség ennek orvoslása érdekében. Mivel e fejezet
a felelõsség kérdését értelemszerûen érinti, szoros
kapcsolatban áll az elõzõ modul egyes részleteivel.
Szerzõ a témakörrel összefüggésben megállapítja,
hogy „a korábbi történelmi fordulatok egyoldalú-elfogult
retorziót eredményezõ kegyetlen intézkedéseivel
szemben a humanizmus, vagyis az igazságos el-
JURA 2004/2.