2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

162
jogból teendõ szigorlat anyagául az Institutio kon kívül
a Pandekták, az egyházjogi szigorlat anyagául a
Curpus Iuris mellett a tridenti zsinat határozatait is
megjelöli, egyben arról is intézkedik, hogy az egyházjogi
szigorlat egyik cenzorául a hittudományi fakultás
kánonjogi professzora szerepeljen.
Ez az uralkodói pátens a katolikus papság részére
kétségkívül nagy kedvezményt jelentett, hiszen
papjai a hittudományi doktorátus négy szigorlata
helyett két szigorlat letételével juthattak el a doktori
grádushoz. A teológiai képesítés igazolásához
nem volt szükséges, hogy egyetemi fokozatú, illetve
eredetû legyen: bármelyik egyházmegye papnevelõ
intézetének abszolutóriuma, amelynek kiállítása pedig
az „ominózus” keleti nyelvek teljes kikapcsolásával
történik, megfelelõ kellék. Meg kell jegyeznem,
hogy az alapítólevél eredeti (hiteles) szövegét
nem láttam, tartalmát csupán az univerzitások gyakorlatából
ismerem. Ehhez a tényhez két megállapítást
vélek mégis hozzácsatolhatónak. 1) A keleti
nyelvek kikapcsolása mellett jelentõs elõny, hogy a
két jogi szemeszter hallgatásának igazolása valójában
csupán formai kellék, mert a tényleges hallgatás
a gyakorlatban már ún. férõhely hiányában, de
még a papok saját állomáshe lyükhöz kötése folytán
sem volt ténylegesen teljesíthetõ. Ami pedig alaposan
feltehetõen nem felelt meg az alapító intentio-jának
(azaz valódi szándékának, a máig divatos kifejezéssel
éve: célkitûzésének). 2) Másrészrõl a Hittudományi
Kar bekapcsolása eleve biztosította a grádus
orthodoxiáját és egyben nívóját is, ez utóbbi elemre
vonatkozóan nem kívánom elhallgatni, hogy a római
jogból ugyan szótöbbséges kitüntetéssel szigorlatoztam,
de az egyházjogi szigorlatom minõsítésébõl kimaradt
a kitüntetés. S míg a kánonjogi szigorlatra az
e tárgyból a gyulafehérvári Hittudományi Fõiskolán
elért kitûnõ eredményem után csak két hónapig, a
római jogi szigorlatra pedig tizenkét hónapon át készültem,
a kánonjogi tárgyú értekezés megírása egymagában
további tizenkét hónapot vett igénybe, persze
már kenyérkeresõ (korrepetáló) munka mellett,
de nem jelentéktelen terjedelmû könyvtári munka
kifejtésével.
Nagy nehézségeken keresztül sikerült tehát a tanulmányi
követelményeknek eleget tennem, de hátra
volt még egy ugyancsak lényeges posztulátum: az
ordo, a papi rendhez tartozás. A Jogi Kar ezt a szabályzathoz
való ragaszkodással szigorúan megkövetelte,
s doktorrá avatás iránti kérelmemet elutasította.
A kari határozat ellen az Egyetemi Tanácshoz intézett
fellebbezésemet, amely persze csak méltányossági
szempontokra épült, de a jogkari dékán pártoló
javaslatával került tárgyalásra, ugyanez a sors érte,
sõt a Tanács, amelynek abban a tanévben (1908/09)
rektori tisztségénél fogva éppen hittudománykari
Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
professzor volt az elnöke, a gyakorlati jelentõséggel
nem bíró, idejétmúltnak mutatkozó intézménynek
esetleges megszüntetését is megfontolandó problémául
vetette fel. Amit viszont az intézmény fenntartása
mellett erélyesen kiálló Csernoch János akkori
csanádi püspök elõterjesztése alapján a katolikus
püspöki kar nem fogadott el. Óriás Nándor csak évek
múlva értesült arról, hogy Gopcsa László miniszteri
tanácsos, a jogi ügyek fõelõadója a sok huzavona során
csomaggá bõvült ügyiratot – azzal a megokolással,
hogy Óriás Nándor idõközben az államtudományi
fokozatot megszerezvén a kultuszminisztérium
fogalmazói karába felvétetvén, reá nézve az ügy érdemi
elintézése: a kánonjogi doktorrá avatás már elvesztette
jelentõségét – ad acta tette.
Történt pedig ez immáron az Úr 1912. esztendejének
nyarán 82397/1910 V.K.M. szám alatt (hogy ezt
az ötjegyû számot miért nem selejteztem ki a természet
rendje szerint már fogyatkozó emlékezetembõl?
– ez rejtély marad elõttem). De az ügynek valamelyest
folytatása is van. És mellékzöngéje is. Már jogtanári
koromban az októberi forradalmat követõ
egyik hétköznapon megütközéssel értesültem, hogy
két igen szorgalmas volt diákom, most már szigorlók,
abbahagyják a tanulást, mivel „a doktorátusnak
az új érában nem lesz értéke”. Magamhoz idéztem
a két fiút, s mivel vonakodásukat megingatnom
nem volt könnyû feladat, döntõ ütõkártyául
az asztalra vágtam, hogy velük együtt újból doktorrá
avattatni igyekszem magam is. A „sláger” hatott,
a két fiú – s velük együtt a többi habozó is „felvette
a munkát” –, én pedig Budapestre utaztam, s jelentkeztem
a Jogi Kar új dékánjánál: Vámbéry Rusztemnél.
Hamar megegyeztünk: õ késznek nyilatkozott
arra, hogy tanulmányaim alapján a kánonjog doktorává
felavat, de mindjárt azt is kijelentette, hogy
meggyõzõdése szerint ennek a tudományos fokozatomnak
egyházi szempontból nem lesz jelentõsége.
Ebbe annál könnyebb volt belenyugodnom, mivel jól
tudtam, hogy az egykor a hittudományival egyenlõ,
sõt egy-két viszonylatban ezt meg is elõzõ joghatású
kánonjogi doktorátus a 19. századra már puszta
címmé devalválódott. A két sztrájkvezér pedig februárban
letette az utolsó (befejezõ harmadik) szigorlatát
és két hét múlva benyújtotta felavató értekezését,
ami persze rövidesen elfogadást nyert és végül
is 1919 március 29-én, a Tanácsköztársaság megalakulása
után, doktorokká avattattunk mindhárman:
õk jogtudományi, én kánonjog-tudományi doktorrá.
Megemlíteni kívánom, hogy az új doktorok egyike,
a tehetségesebbik húsz esztendõ múlva már nem is
rangban fiatal egyik bíróként mûködött a budapesti
ítélõtáblán, a másik pedig ezidõtájt Erdélyben helyezkedett
el. További sorsukról mit sem tudok, ha
élnek, õk is már kilencvenévesek.
JURA 2004/2.