2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

172
Illésy István: Giovanni Sartori: Összehasonlító alkotmánymérnökség
és esetleges visszahívása parlamenti szavazást igényel.
A hatalommegosztás azonban nem jelenti, hogy
a két hatalmi ág kölcsönös függõségi helyzetben lenne.
Sartori szerint „a parlament feloszlatásának hatalma
(már ahol a kormányfõnek van ilyen hatalma)
nem állítható párhuzamba a parlament kormány feletti
hatalmával. Az elõbbi idõnkénti lehetõség, míg
az utóbbi folyamatos ellenõrzés” (125. o.). A hatalommegosztás
mellett közös jellemzõje még ezeknek a
kormányformáknak, hogy hatékony mûködésükhöz
a parlamenti képviselõk relatíve nagyfokú pártfegyelme
szükséges. E két jellemzõn túl azonban a parlamentáris
rendszerek jelentõs eltéréseket mutathatnak.
Ennek illusztrálására Szerzõ részletezi az angol
„miniszterelnöki vagy kabinetrendszernek”, Németország
„pártok uralta parlamenti rendszerének”, 4 valamint
a francia III. és IV. köztársaság gyûlési rendszerének
sajátosságait.
Szerzõ szerint az elnöki és a félelnöki rendszerek
közös jellemzõje, hogy az elnököt nem a parlament
választja. Ezen a közös alapon túl azonban „a
félelnöki rendszer pontosan azért ,fél’, mert megfelezi
az elnöki hatalmat. Ráadásul a félelnöki rendszerek
a hatalommmegosztás alapján mûködnek: az
elnöknek meg kell osztania a hatalmat a miniszterelnökkel;
a miniszterelnöknek viszont folyamatos parlamenti
támogatással kell rendelkeznie” (147–148. o.).
Ez azonban még nem elégséges a félelnöki rendszer
definiálásához. A francia V. köztársaság példájából
kiindulva Sartori további fogalmi ismérvként határozza
meg azt, hogy „olyan hajlékony duális hatalmi
struktúráról, olyan kétfejû végrehajtó hatalomról
van szó, amelynek ,elsõ feje’ a parlamenti többségi
kombinációk változásával változik (ingadozik)”
(151–152. o.). Ezen ismérv alapján azonban Szerzõ
kizárja a félelnöki rendszerek sorából a szakirodalom
által ilyenként emlegetett valamennyi többi berendezkedést
(Ausztria, Izland, Írország, Srí Lanka,
Portugália, Finnország).
A könyv második tematikai egysége is a „melyik
a jobb rendszer?” kérdésfeltevéssel zárul. Az egyes
kormányzati rendszerek teljesítõképessége azonban
nagyban függ az érintett politikai közösség adottságaitól,
a kontextustól. Éppen ezért válasz helyett
Sartori átfogalmazza kérdését: ki lehet-e találni szilárdabb
és hatékonyabb vegyes rendszert? Választ a
folytatásban kísérel meg adni.
4. A harmadik rész, különösen Szerzõ hírnevéhez
képest, meglehetõsen eklektikusra sikeredett.
Egyfelõl „A politika nehézsége” elnevezéssel olyan
fejezettel indul, amely könyve címéhez és tematikájához
nehezen, korábbi munkáihoz viszont könnyen
köthetõ. 5 Másfelõl a legtöbb fejezet („Váltakozó elnöki
rendszer: egy javaslat”, „Az elnöki rendszerek
problémái”, „A parlamentáris rendszerek problémái”)
szervesen kapcsolódik a második részhez.
Külön tárgyalásukat tulajdonképpen csak az indokolja,
hogy ellenkezõ esetben csak az „Alkotmánymérnökség”
címû, zárszónak is beillõ fejezet alkotná
a harmadik részt. Ha ehhez az olvasó kapcsolja
azt a tényt, hogy egyes témák részletesebb kifejtését
illetõen Sartori többször visszautal korábbi munkáira,
akkor arra a megállapításra jut, hogy inkább
összegzõ, mint új munkát tart a kezében.
A harmadik rész központi eleme Szerzõnek az
ún. váltakozó elnöki rendszer bevezetésére irányuló
gondolata. Abból indul ki, hogy bár Franciaország
eddig képes volt kezelni a megosztott kormányzati
rendszert (eltérõ pártállású államfõ és kormánytöbbség),
de ez a rendszer magában rejti a végrehajtó
hatalom két feje, két motorja ellentétes irányú
mûködésének kockázatát. Éppen ezért olyan rendszert
javasol, amelyben a két motor nem egyszerre
jár, hanem egymás után lépnek mûködésbe. Olyan
parlamentáris rendszerrõl lenne tehát szó, amelyet
az elnöki rendszerrel való felváltásának és helyettesítésének
lehetõségével ösztönzünk, illetve büntetünk.
Ha a parlamenti motor leblokkol, helyébe lép
az elnöki. Mégpedig úgy, hogy ha a parlamentáris
módszerrel beiktatott kormány megbukik, akkor
mûködni kezd az elnöki mechanizmus: az államfõ
egyben kormányfõ is lesz, tetszése szerint nevezi ki
és menti fel a minisztereket, kormánya ellen nincs
helye bizalmi, vagy éppen bizalmatlansági szavazásnak.
Az ilyen rendszer hatékony mûködéséhez
az is szükséges, hogy a köztársasági elnököt közvetetten
vagy közvetlenül a nép válassza, hivatali ideje
egybeessen a parlamenti ciklus idõtartamával, és
korlátozás nélkül újraválasztható legyen.
5. A záró fejezet „Alkotmánymérnökség” címe ismételten
nem teljesen takarja a tartalmat. Szerzõ ugyanis
elõször nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy a jól
mûködõ politikai rendszerek alkotmánnyal történõ
megtervezése, az államszervezet hatékony szabályozása
körültekintõ mérnöki munkát igényel. Inkább
arra figyelmeztet, hogy az alkotmányoknak azt kell
megszabniuk, hogy a normákat hogyan kell megalkotni,
nem pedig azt, hogy mit kell szabályozniuk.
Másként fogalmazva, az alkotmányoknak elsõsorban
az ellenõrzött hatalomgyakorlást biztosító eljárásokat
kell rögzíteniük, és éppen ezért tartalom semlegesnek
kell lenniük. Zárszavában tér vissza Sartori ahhoz a
gondolathoz, hogy az államszervezet minden más
szervezetnél jobban igényli, hogy jutalmak és büntetések,
ösztönzések és elrettentések rendszerével
tartsák a rendes kerékvágásban. Mindent összevetve
azonban megállapítható, hogy koherens szemléletû,
gyakorlati példákkal alátámasztott, jelentõs fogalmi
pontosításokat hordozó, olvasmányos mûvet vehet
kezébe az érdeklõdõ közönség.
JURA 2004/2.