2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

132
megszerzéséért, a hatalomvágy, a „hiénák” állandó
közelsége az ezen tulajdonságokat megtestesítõ emberek
és az igazi hiénák állandó jelenlétében, mindez
megfûszerezve némi komikummal, az emberi primitív
hiúság megdöbbentõen élethû ábrázolásával, az
afrikai színészek kiváló játékával, jellemábrázolásával,
az afrikai táj elénk varázsolásával, a különbözõ
kultúrákból átvett szimbólumokkal, valóban szép és
nemes filmremekmûvet élvezhetünk.
Mambety interjúiban világítja meg a film eredettörténetét
Dürrenmattal való találkozásán és a megfilmesítés
jogának megszerzésén kívül – és mondanivalóját.
Íme adalékok az elõbbiekhez a rendezõtõl:
„Egy különös történet, amely már tizenöt évre nyúlik
vissza (az interjú 1991-bõl való). Szenegálban, Dakarban
éltem a kikötõi negyedekben, prostituáltak
között. Az egyikük nagy termete elbûvölt. Mindenki
Linguère Ramatou-nak hívta. Linguère ’Egyedülálló
Királynõt’ jelent a nyelvünkben. Ramatou – vörös
madár a fáraók négerek lakta Egyiptomjának legendáiban.
Szent madár, amelyet nem lehet büntetlenül
megölni. Õ a holtak lelke.” 13 Ennyit a film nõi
fõszereplõjének eredetérõl. Ez kapcsolódik Mambety
képzeletében egy, az orális afrikai hagyományokhoz
tartozó meséhez, s a kettõ ötvözetébõl jött létre végül
a film. Íme a mese: „Úgy látom õt (Ramatou-t), hogy
egy antik falu lakója. Hétéves. Egy szerény házban
lakik dédapjával és dédanyjával, nagyanyjával és
anyjával. Apja elment otthonról. Linguère Ramatou
egyedüli lány. Árnyként lebegett a család fölött, boszorkánysággal
vádolták. A város minden bajáért
õt vádolta. Borzalmas szárazság pusztított a vidéken.
Ekkor a nép elhatározta, éjjel tûz által pusztítja
el. A Nap elsõ sugarai kezdtek megjelenni, az emberek
kezdtek visszaszállingózni a tett színhelyére. A
házból csak egy hófehér hamuréteg maradt. Az emberek
megtalálták az egész család összeégett testét,
kivéve a kis Linguère-ét. Mindenütt keresték, a kis
Ramatou-t azonban nem találták. A népet nagy félelem
fogta el. Hirtelen szél támadt, ami a hamut szétszórta
a légben, fehérre festette a megzavarodott arcokat.
A síkságon egy megtermett asszony Linguère
Ramatou titkát énekli. A nép állandó rettegésben élt,
hogy Linguère visszajöhet. Linguère Ramatou azonban
többé nem tért vissza a kikötõ alvilágába. Senki
nem tudja, hová tûnt.” 14 Mambety ebbõl a mesébõl
merítette tehát forgatókönyve témáját, és ezután ismerkedett
meg Dürren matt drámájával. A film politikai
– elkötelezett rendeltetésérõl így nyilatkozik
Mambety: „A 60-as években ébredtem rá népem,
kultúrám és egyetemes kötelességemre népem iránt,
ami arra késztet, hogy olyan dalt daloljak, melyet az
egész világ megérthet… A mozinak önmagunknak
mint afrikaiaknak megismerése szolgálatába kell állnia,
és ez sürgetõ feladat.” 15 Kemény szavakkal ítéli
Kun Tibor: Betekintés a francia nyelvû afrikai mozi jelenébe
el a világszervezeteket, amelyeket másutt sem igen
szeretnek, és amelyek erõsen kétarcú jellemére ma
már a világon nagyon sokan rájöttek. „Azt mondom:
’Ha pénzt akartok, egyikõtöket meg kell ölnötök.’ A
Világbank és az IMF ugyanezt tette a Dél szegényeivel.
Azt mondta az afrikaiaknak: tudjuk, hogy szegények
vagytok, de túl sokan vagytok, akik dolgoztok,
s nincs elég pénzetek, hogy mindenkit kifizessetek.
Néhányótokat tehát meg kell ölnötök, és akkor majd
adunk pénzt… Öljetek, és megkapjátok a pénzt.” 16
3. Fekete-Afrika után az egyik maghrebi országba
látogatunk, Tunéziába, melyet mint az egyik legszabadabb,
legliberálisabb országként tartanak számon;
mégis, a demokrácia , a szabadság és a liberalizmus
itt sem az igazi – ez azonban most, itt nem témánk.
R. Moufida TLATLI rendezõnõ (sz.: 19??, Párizsban tanulta
a filmezést) arab nyelvû, francia feliratos filmje,
a Les silences du Palais (A Palota hallgat) szép film,
így egyszerûen! Tanulságos, kíméletlen történelmet
és lírai visszaemlékezéseket tartalmaz egy korról, a
XX. sz. 20-as, 30-as éveirõl. Alia, a fõszereplõnõ viszszaemlékezései
az elmúlt évekre nyúlnak vissza, így
a filmben múlt és jelen váltakozva jelenik meg, ami
különös, érdekes ritmust ad neki.
Alia, fiatal nõ, volt „gazdája”, Sid Ali herceg, volt
bey halálának hírére visszatér a Palotába, ahol gyermekként
és fiatal lányként lakott és dolgozott édesanyjával.
Alia visszaemlékezése egy kínos jelenettel
indul: fiatal lány korában egy „elit” társaság elõtt
énekelt, miután a bey rájött, nem csak édesanyjának,
de neki is szép hangja van. A dal után azonban
idegileg kimerülve otthagyja a társaságot és a Palotát.
Nem tudja, ki az édesapja, hiába faggatja édesanyját,
az hallgat a témáról, majd azt hazudja neki:
édesapja meghalt. Alia azonban nem akarja ezt elhinni.
Anyja közben terhes lett, de megint elhallgatja,
kitõl. Végül Khedizsa – Alia anyja – elmeséli lányának:
tízéves korában szülei eladták a beynek, azóta
ott szolgál, s nem tud a helytõl megszabadulni.
A bey megkülönböztetett érzelmekkel viseltetik Alia
iránt – Aliának egyre gyanúsabb ez, s a film végén
neki is, a nézõnek is az az érzése, a meghalt bey, Sid
Ali az édesapja – ez azonban sohasem hangzik így el,
nem kapunk konkrét feleletet, ahogy a filmben sem
kapott Alia feleletet anyjához intézett kérdéseire, hiszen
– amint azt most, a Palotába visszatérve, hogy
emlékezzék, egy ottmaradt szolgálónõ mondta –: a
Palotában egyetlen dologra tanították õket: hallgatásra,
„csend”-re – innen a film címe is.
A Palotán kívüli politikai életre utal néhány beszámoló
vagy mondat, így pl. amikor a francia katonaság
bekerítette a várost és a tüntetõkre, majd a
nacionalista sztrájkolókra lõtt, a tüntetés a bey Palotája
elõtt, szó van a Destour-pártokról is stb… Az
utca és a nacionalista gondolkodású tunéziaiak po-
JURA 2004/2.