2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kecskés András: A kárfelelõsség antik gyökereirõl
lásfoglalásait áttekintsük s – ha szükséges – megütköztessük
egymással.
Ezzel kapcsolatban viszont felmerülhet a kérdés:
A kárfelelõsség antik hagyományainak ismertetése
során miért kellene követni oly mereven és
megbonthatatlanul a történelmi fejlõdés vonalát és
makacs idõrendiségét? Nem volna e helyesebb, ha
– áttekinthetõbben – a deliktuális kárfelelõsség intézményei
alkotnának gondolati egységeket. 8 Kétségtelen,
hogy ily módon tisztább és átláthatóbb képet
kaphatnánk a római deliktuális kárfelelõsség
zárt összefüggéseirõl. Ebben az esetben viszont elesnénk
a történeti szempontú vizsgálódás nagy
elõnyétõl: a szerves és élõ fejlõdés megtapasztalásának
élményétõl, s a minden irányban ható és kölcsönös
összefüggések megismerésétõl.
a) A római õsjog forrásai – az összehasonlító jogtörténet
álláspontjával összhangban – arról tanúskodnak,
hogy a felelõsség mint tárgyi felelõsség jelenik
meg elõször Rómában. Eszerint a sértõ felelõsségének
alapja tettének tárgyilag sértõ volta, azaz a ténylegesen
elõidézett eredmény (Erfolghaftung). 9
A sérelmeket keletkeztetõ lopást, más személy
megölését, megsebesítését, megsértését az õsi
idõkben nem értékelte jogi jelenségként a társadalom.
Az ilyen magatartás következményei nem az õsi jog
rituális és formális eljárásaiban nyilvánultak meg,
hanem magánbosszút, magánharcot eredményeztek.
A társadalom késõbb ismerte fel, hogy ezekben
a magánharcokban a közösség meggyengül, további
károk keletkeznek. Az kezdetekben korlátlan magánbosszú
ezért késõbb megváltásra került egy meghatározott
vagyoni szolgáltatás fejében (kompozíció). 10
Az erõsödõ államhatalom kétféle módon avatkozott
be az ily módon kialakult önhatalmú jogérvényesítésbe.
Egyrészrõl körvonalazta, hogy milyen
feltételek szükségesek a deliktum kétségtelen megállapításához.
Ilyenek voltak a tettenérés, a házkutatás,
a testi sértések alakzatai, a dolog fizikai megrongálódása.
Másrészrõl az önhatalmú jogérvényesítés
terjedelmét korlátozta többféleképpen: a talio
büntetés korlátozásával, ahogyan a XII. táblás törvényben
felismerhetõ vagy az ilyenkor szokásos
poena összegét törvényben jó elõre meghatározta,
illetve a magánbûncselekményt a közbûntettek sorába
emelte. 11
Említést érdemlõ jellegzetesség, hogy az õsi jogban
a szerzõdési kötelmek – mivel egyszerû életviszonyokból
eredõ megállapodásokról van szó
– kint rekedtek a jogi megítélés körén. Ily módon:
aki például kölcsönbe, használatra vagy õrzésre
kapott valamely dolgot, s azt a megállapodásnak
megfelelõen nem adta vissza, deliktumelkövetõnek
tekintették – tolvajnak, sikkasztónak –, s ekként vonták
felelõsségre. 12
55
b) Uralkodóvá vált azon felfogás, hogy meghatározott
sérelmes cselekedet elkövetése kötelezettséget
keletkeztet az ilyenkor szokásos váltságdíj megfizetésére.
Az erõsödõ államhatalom –hozzájárulva
a társadalmi együttélés stabilizálásához – törvényben
határozta meg a váltságösszegek mértékét. A
XII táblás törvény rendelkezései közvetítik legkivált
azon fokozatosságot és mozzanatosságot, mely
e folyamatot jellemzi: csonkítás, azaz valamely végtag
megsemmisítése esetén még ugyanazon csonkítást
kellett a sértõnek is elszenvednie, míg csonttörés
esetén 150–300 As büntetõösszeg (poena) megfizetése
is elég volt annak függvényében, hogy a sértett
rabszolga vagy szabad ember volt-e. Az elsõ esetben
elõírt tálióbüntetés magán viseli a magánbosszú
jegyeit, míg a második esetben elõírt büntetõösszeg
már kizárólag vagyoni szolgáltatás, s mindkettõt alkalmazza,
ugyanazon törvény pedig ezek a fejlõdés
külön fokozatai. Sõt kisebb sértések esetén az elõírt
büntetés csak 25 As volt. 13 A XII táblás törvény ezt
a büntetési tételt határozta meg a személysértésre
(iniuria) vonatkozó rendelkezéseiben is. Ez a 25 As
azonban idõvel túlhaladottá, alacsonnyá vált: Labeo
hívja fel a figyelmet arra, hogy L. Veratius a fõtéren
pofozott fel embereket kedvtelésbõl, míg rabszolgája
azonnyomban kifizette a XII táblás törvény
elõírásainak megfelelõen ilyenkor szokásos 25 As-t.
Az áldatlan állapotot csak egy olyan prétori keresetformula
(actio iniuriarum aestimatoria) szüntette
meg, amely formulában a condemnatio felhatalmazta
a prétort arra, hogy szabad belátása szerint ítéljen
a büntetõösszeg mértékérõl, figyelembe véve az eset
súlyát s annak összes körülményét. 14
A XII táblás törvény egyébiránt egyszerre tesz
említést a köz- és magánvádas bûncselekményekrõl.
A crimen publicumok, azaz a közüldözés alá esõ
bûncselekmények sorába a hazaárulás (perduellio),
a gyilkosság (parricidium) valamint a gyújtogatás és
a ráolvasás (malum carmen incantare, occentare) tartoztak.
A legkiemelkedõbb jelentõsséggel bíró magándeliktumok
a testi sértést jelentõ inuria, a vagyonban
kárt keletkeztetõ lopás – azaz furtum – és a dologrongálás
–, vagyis damnum voltak. 15
c) A lex Aquilia, mely a pun háborúk kezdetével
közel azonos idõben keletkezett és a világ elsõ kártérítési
törvényének tekinthetjük (Haftgesetz). Fejlettebb
viszonyokat rögzít a deliktuális viszonyok terén, mint
a XII táblás törvény, melynek e minõségében helyébe
lépett. A jogszabály társadalmi és gazdasági alapjait
tekintve szembetûnõ, miként erõsödtek meg a rabszolgatartó
hagyományok, amíg a patriarchális viszonyok
kötelékei megbomlottak. A gazdaság alapja
a földmûvelés volt, és a tulajdonviszonyok középpontjában
is a földtulajdon kérdése állt – a föltulajdon
nagyütemû koncentrációja zajlott. A termelés formá-
JURA 2004/2.