2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kecskés András: A kárfelelõsség antik gyökereirõl
57
datlansághoz hasonló és hangsúlyosan az egyes
esetet tárgyalják: A faág lefûrészelése során az azt
lefûrészelõ munkás felelõssége – amennyiben nem
szándékosan vetette valakire – annak függvénye,
hogy figyelmeztetõleg kiáltson, ha járt út vezet arra.
Az orvos vétkessége sem csak szakmai járatlanságát
takarta, hanem azt is, ha olyan esetet vállalt, melyhez
nem értett. Az állatot megfékezni képtelen ökörhajcsár
nem a gyengesége miatt felel, hanem mert olyan
ügyletbe bocsátkozott, melyhez – mint tudnia kellett
– nem rendelkezett megfelelõ erõvel. 29
A bonae fidei iudiciumokban a kérdés a következõ
volt: tisztességes vagy pedig fides-ellenes volt e a
magatartás, amelyet a fél tanúsított? Itt már nem
elegendõ csupán azt mérlegelni, hogy a szóban forgó
cselekmény szándékos volt-e vagy szándékolatlan.
A szándékolt tisztességtelen cselekmény a fides
megsértésének legsúlyosabb esete volt, azonban annak
sem volt akadálya, hogy a nem szándékolt magatartást
is fides-ellenesnek tekintsék. Ekként a megbízott
gyám magatartása nem kizárólag akkor tisztességtelen,
ha a maga hasznáért, szándékosan árt
a megbízó érdekeinek, hanem akkor is, ha az ügyvitelt
botrányosan, látványosan elhanyagolja. A kisebb
hiba – figyelmetlenség, elnézés, mulasztás – viszont
még nem tekinthetõ tisztességtelennek, ahogyan
Marton rámutat: az idevágó Cicero, pro Roscio
38.111 szövegben a negligentius középfok kerül alkalmazásra:
„nagyobb hanyagsággal”. 30
Továbbra is Marton gondolatait követve, a klaszszikus
jogban alakul ki a technikus értelemben vett
culpa fogalom. A felelõsség gondolatkörében már
a XII. táblás törvényben fellelhetõk a véletlen emberölés
és tûzvészokozás eseti, melyek a lex Aquilia
szövegének is szó szerint részévé váltak. Ebben a
megközelítésben olyan középfogalom rajzolódik ki,
amely összefügg a lex Aquilia iniuria-fogalmának
átértékelõdésével. Ez a megközelítés sajátos lelki,
akarati elem bevezetésére ad lehetõséget a törvényi
tényállásokba. Erre pedig igen nagy szükség volt,
lévén szembetûnõ a különbség ebben az összefüggésben
a XII. táblás törvény és a Lex Aquilia között:
az elõbbinél ugyanis az esetek kázussá minõsítése
is csak a represszió enyhébb fokát eredményezte,
addig az utóbbi esetében az iniuria kiesése a represszió
teljes kiesését vonta maga után és ez a sértett
kártérítéstõl való teljes elesését is jelentette volna
egyben. Az ehhez kötõdõ kazuisztikus döntések
sorozatos típusdöntésekké váltak, amelyek rávezették
a kor jogtudósait arra, hogy a sciens dolo malo
és a casu útján történõ károkozások között elhelyezkedik
egy olyan esetcsoport is, amely a dolus körén
kívül esik, azonban casusnak sem minõsül, mivel
igenis összefügg a károkozó magatartásával. 31
És pontosan a technikus értelemben vett culpafogalom
kialakulásával függ össze a culpa fogalom
kettéhasadása, mely tagolható egyrészrõl a fidesellenes
súlyosabb culpára, amely ebben az összefüggésben
a dolusszal jár együtt, másrészrõl egy enyhébb
nem fides-ellenes culpára, amely viszont már
kiesik a dolu fogalma alól. Az elõbbi, súlyosabb eset
a (culpa lata) és az utóbbi enyhébb (culpa levis) szétválása
Marton álláspontja szerint a klasszikus kor
eseménye. 32
Érdekes továbbá, hogy létezett egy különös egyéni
gondossági mérték is, a diligentia quam suis. Ennek
tükrében a tisztességtelen magatartás ékes bizonyítéka,
hogy a kárt elõidézõ egyéb dolgokban, így különösképp
a saját ügyeiben gondosan jár el és csak a
rábízott vagy felvállalt idegen ügyek vitelében mutat
hanyagságot. Belátható, hogy amennyiben ez bizonyítható,
abban az esetben nincs is szükség botrányos
hanyagságra ahhoz, hogy tisztességtelen
culpáról beszélhessünk, különösen, ha irányadónak
tekintjük Marton álláspontját, miszerint ezen culpa
in concreto nem a culpa egy a többitõl elkülönült fajtája,
hanem a tisztességtelen culpának egyfajta sajátos
mérésmódja. 33
A klasszikus korral kapcsolatban említést érdemel
még, hogy nyilvánvalóvá vált: az ember saját
ügyvitelében óhatatlanul nagyobb gondosságot tanúsít,
mint az elvállalt vagy rábízott idegen ügyvitelben.
Mindenképp szükség volt viszont egy olyan
minimumra, amely meghatározza az ilyen ügyvitel
esetén is elvárható gondosság mértékét. A gondosságnak
ezen minimumát a római jogban a bonus et
diligens paterfamilias jelentette, mely ideálkép a görög
filozófiában fogant. 34
Végezetül a custodia felelõsség kialakulását említhetjük
még, mint a klasszikus felelõsségi rendszer
termékét. Az ehhez kapcsolódó élethelyzetekben
ugyanis használhatatlanná vált a rendes diligentiamérték,
mert ezekben az esetekben az adós a szolgáltatás
tárgyát a maga kizárólagos õrizete alá vonta, s
minthogy ott is tartotta, a másik félnek ellenõrzésre
lehetõsége nem nyílott, sõt lehetetlenné vált, hogy
az õrzõ magatartását a rendes diligentia-mértékkel
összevesse. Abban az esetben, ha az õrzõ – részben
vagy egészben – a saját érdekében vette magához a
dolgot, a jogtudósok döntései a bona fides nevében
felelõssé tették a visszaadás bármely okból fakadó elmaradásáért,
kivéve akkor, ha igazolni tudja, hogy
ez az ok valamely emberi erõvel semmilyen módon
el nem hárítható esemény (vis maior, casus maior).
Az ilyen – kizárólag a vis maior esetén megálló –
felelõsség megjelölése a klasszikusoknál a custodiam
praestare kifejezéssel történt. 35
Érdemes szólni arról is, hogy miként alakult a klaszszikus
római jogban a nem vagyoni jellegû károk megtérítése.
Köztudomású, hogy a károsult vagyoná-
JURA 2004/2.