PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Gyakorlatilag próbálta ezeket az elképzeléseket megvalósítani a kisnemesi származású Doby
Antal tiszaújlaki szabómester. Tevékenysége eredményeként a községben olvasóköri csoport
jött létre, melynek könyvtára 1860 körül több mint 1000 kötetből állt. A könyvtár sorsát
szívén viselte az Akadémia is, elsősorban annak főtitkára, Arany János, aki már régen, az
1840-es évek óta foglalkozott - személyes tapasztalatai alapján - a könyvtáraktól el nem
választható népművelés kérdéseivel. A tiszaújlaki kezdeményezés szomorú véget ért: az akkor
már 1600 kötetes könyvtárat 1869-ben a Szamos árvize pusztította el.
A kiegyezés előtt a közművelődés ügyében a falusi közkönyvtárak kérdésén kívül ismét
felmerült a megyei könyvtárak felállításának kívánalma. Schwarz Gyulának, az ókori
történelem pesti professzorának szűkebb szakmáján kívül szívügye volt a köznevelés. Amikor
1864-ben az angol Anthropological Society elnöke egy levélváltás során azt a kérdést tette fel
neki, hogy magántársulások miért nem hoznak létre megyei könyvtárakat hazánkban, így
felelt: „A felelet erre röviden ez: nincs pénz... azok, akik ezen eszméért lelkesülni képesek
lennének... már annyi mindenfélére adakoztak, hogy a magas adó miatt koldusbotra jutottak.”
Kifejtette, hogy iskola, könyvtár és az Akadémia hatnak egymásra, s hogy Magyarországon - a
közművelődés terén előrehaladottabb államokkal ellentétben nem továbbtanulás végett
kellenek a könyvtárak, hanem „hogy a még szendergő rétegekben kíváncsiságot, tudományos
részvétet gerjesszenek”.
Írása sok szempontból figyelemre méltó. Mutatja, hogy milyen súlyos gazdasági körülmények
között várta az egész magyar társadalom - de különösen annak az a rétege, mely anyagilag
képes lett volna áldozatokra a népművelés és a közkönyvtárak ügyében - a politikai kibontakozás,
a kiegyezés megtörténtét. De jelzi azt is, hogy mindaz a sok szép elképzelés és szándék,
mely mindennek jelszavát írta zászlajára, mindaddig mily kevés komoly eredménnyel
járt. A valóságot tükrözte az a megjegyzése, hogy a „még szendergő” rétegekhez, a falvak és
kistelepülések népéhez, az iparosság alsóbb rétegeihez - még mindig - nem érkezett el a
közművelődés tudatformáló tevékenysége, annak ellenére, hogy már az abszolutizmus
korában működött hazánkban egy-két nyilvános falusi könyvtár és (elsősorban a fővárosban és
nagyobb ipari központjainkban) egy-két munkáskönyvtár.
A kiegyezés idején - a politikai korszakváltás küszöbén - Eötvös József, az új kormány
illetékes minisztere nyilatkozott ebben a kérdésben. Nyilatkozata a Néptanítók Lapjában 1868
elején jelent meg. Eötvös már előre sejteti mindazokat a nehézségeket, melyek az új korszakra
vártak. „Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen - ez a
népművelés.” A miniszter az államhatalom birtokában és a lehetőségek teljes ismeretében
ekkor már egy új szemponttal bővítette a népnevelés (s ezzel együtt a népkönyvtárügy)
problémakörét. „A népnek csak magának lehet önmagát művelnie” - jelenti ki, s ugyanekkor
magyarázatot is fűz ehhez a kissé meglepő nyilatkozathoz. Véleménye szerint a népnevelés
ügye elsősorban nem az állam anyagi támogatására számíthat, mivel ez a terület szinte teljes
egészében a népiskolák túlnyomó többségét fenntartó felekezetek kezében van, és „onnét a
közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik”. Az akkori körülmények között - amikor az állam
és egyház viszonya még tisztázatlan volt, s ezen a téren rendkívüli politikai óvatossággal
kellett eljárni - az állam nem szólhatott bele a kívánatos mértékben a közművelődés
kérdéseibe, s nem lehetett arra gondolni, hogy az egyházak ellenében egy állami szellemű,
világias közművelődési rendszert alakítsanak ki. Megállapítása viszont már előrevetette az
állam és egyház közötti jövőbeli nézeteltérések, világnézeti és politikai természetű küzdelmek
lehetőségét. A népnevelés, a népkönyvtárügy kibontakozásának következő lépései már a
magyar könyvtártörténet újabb fejezetébe tartoznak.
118