PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

A Kultuszminisztérium már 1928-ban figyelmeztette az érdekelteket, hogy az egy évvel
korábban létesített gyűjtemények állományát csak a „népkönyvtárak céljaira alkalmas”
könyvek jegyzékében felsorolt művekkel szabad gyarapítani.
1934-1935-ben a hivatalos adatok szerint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
népkönyvtárainak együttes állománya meghaladta a 400.000 kötetet, a kölcsönzött köteteké
megközelítette a 750.000-et, az olvasók száma pedig 259.859 volt, az ország lakosságának -
dicsekedett a minisztérium - közel 3%-a! De ez a statisztika teljesen megbízhatatlan. Az ezer
kötetnél kisebb állományú könyvtárakban nem vezettek nyilvántartást, ötletszerűen jelentettek
tetszetős számokat. Sok helyen az olvasók száma nem is a beiratkozottak számát mutatta,
hanem azt, hogy hányszor keresték fel a látogatók. Mindennél jellemzőbb azonban a Heves
megyéről 1930-ban készített statisztika. Eszerint 18.585 olvasó 11.649 kötetet használt,
vagyis egy olvasó átlagban 0,6, azaz csak hattized kötetet! El lehet hinni a 18.585 olvasót
Egy kirívó példa: Szőregen a községházán egyesítve őrizték a népkönyvtár és a leventekönyvtár
320 kötetes állományát. Ebből 10 kötet volt szépirodalom, s a 10 kötetből évek során át
összesen egy Mikszáth-ot, egy Jókai-t és egy Zilahy-kötetet olvastak. Az ilyen helyesbítések
figyelembevételével a népkönyvtárak olvasóinak száma talán az ország lakosságának az 1%-át
nem sokkal múlta felül.
Folyóiratokra sehol sem fizettek elő, olvasószoba hiányában ez felesleges is lett volna. A
népkönyvtárak létesítésében a társadalom, a megyei és a helyi hatóságok teljes közönyt
tanúsítottak, anyagiakkal nem járultak hozzá, az egész terhet az állam viselte. Használati díjat
nem szedtek, mert - hivatalos megállapítás szerint - teljes részvétlenséget eredményezett
volna.
Kezelői túlnyomórészt tanítók voltak, akiknek ezt a munkát hivatalból tették kötelességükké,
ritkábban papok, jegyzők, gazdaegyleti titkárok. A falusi parasztok közül - bár akadt sok
értelmes, több-kevesebb iskolát végzett ember - könyvtárvezetést egyikre sem bíztak.
Ezek a könyvtárosok semmiféle kiképzésben sem részesültek. Tevékenységüket nem honorálták
tiszteletdíjjal vagy más módon, csak néhány törvényhatóság adott a legnagyobb
forgalmat kimutatóknak évente 50-100 pengő jutalmat. Egy tanító, Csuppay Lajos panaszolta,
hogy „a marhalevél-kezelő, a mázsakezelő, a húsvizsgáló, díjazást kap a toronyóra felhúzója
[is], csak a könyvtáros nem kap munkájáért semmit”. Emiatt a könyvtárak egy része kezelőik
közönye és hozzá nem értése miatt elnéptelenedett, állományából sok elkallódott.
Az eredeti 200-360 kötetes állományt az érdeklődők hamar kiolvasták; a forgalom - az 1910-
es évekhez hasonlóan - hamarosan csökkenni kezdett. Ezért a minisztérium 1935 őszén
bevezette a „vándorkönyvtár”-ak rendszerét. Ennek lényege: az 1927-ben adományozott, tehát
már kellően kiolvasott és feltehetően erősen elrongyolódott szépirodalmi könyvekből 80-90
kötetet kiválasztottak, s ezeket a szomszédos, ellátatlan tanya, község vagy telep rendelkezésére
bocsátották.
A harmincas évek közepén elhatározták a népkönyvtári hálózat további bővítését, de lehetőleg
kevés pénzből. Nevelős Gyula, az iskolán kívüli népművelési ügyosztály vezetője úgy látta,
hogy egy 20-25 kötetes, ismeretterjesztő művekből álló gyűjtemény a parasztság művelődési
igényeit „teljesen” kielégíti. Ezeket a köteteket többször is kikölcsönözhetik, ha valaminek
később utána akarnak nézni, tehát ennek törzsállománynak kell lennie. Viszont a hozzájuk
küldött szépirodalmi műveket hamar kiolvassák, másodszor nem veszik kézbe, így haszontalanul
hevernek addig, míg a felnövő fiatalok várhatóan újból érdeklődnek utánuk. Az ilyen
szépirodalomból alakítsanak minél több vándorkönyvtárat, azokban a falvakban pedig, ahol
nincsen könyvtár, szervezzenek 50-50 kötetes törzskönyvtárakat. Mivel ezek 450 pengő
229