PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

A középkori könyvkultúra kibontakozása Magyarországon
(1000-1400)
A magyarság találkozása a könyvvel
A honfoglaló magyarság az írást ismerte, de a könyvet nem. Írása, a négyszögletűre faragott
fapálcára, később - ritkán - fagerendára vagy kőbe vésett rovásírás, alkalmas volt üzenetek
közvetítésére (olyasféle levelekre, mint amilyent a tatár kán írt IV. Béla királynak), számadások
följegyzésére, emlékszerű feliratok készítésére, de hosszabb szövegek maradandó
fönntartására, terjesztésére nem. Ilyesmire nem is volt szüksége. Műveltsége szóbeli, följegyzésre
méltó irodalma éppen úgy nem volt, mint olvasóközönsége. Történelme szájhagyomány,
irodalma énekek; vallásában nem használt írott szövegeket, írásban rögzített szertartásokat.
A magyarság első találkozását a könyvvel a pusztító, zsákmányoló katona magatartása
jellemezte; a rá nézve érthetetlen és értéktelen anyag mellőzése vagy éppen elpusztítása a
feldúlt, fölégetett kolostorokban, templomokban, amint ezt a kalandozó magyarokról a
külföldi krónikákban olvassuk. Mert nem mindig volt olyan szerencséjük a szerzeteseknek,
mint Sankt Gallenben, hogy könyveiket és magukat idejekorán biztonságba tudták helyezni a
félelmetes ellenség elől.
Miként a legtöbb európai nép, a könyvet a magyarság is a keresztény vallás és műveltség
befogadásával ismerte meg. Mert a könyvek, a bennük foglalt szövegek jelentették a
legnagyobb értéket, ami az ókori művelt világ egészét magában foglaló római birodalom
hagyatékából legalább töredékesen fönnmaradt. Ezt a műveltséget a keresztény egyház őrizte
meg és hagyományozta át az új európai népekre.
Nagy szerencséje volta nyugati világnak, hogy olyan vallás vált benne uralkodóvá, amelynek
lényegéhez tartoztak az írásban őrzött szent könyvek, a különböző szélsőséges irányzatok
(eretnekségek) ellen folytatott harcokban kialakult és még a tiszta, klasszikus latin nyelven írt
teológiai irodalom és az írásosan szabályozott szertartások. Mindez megkövetelte ugyanis az
írás-olvasás oktatását, a műveltség egységes nyelvének megőrzését a szövegeknek állandó
átmásolással való fenntartását és terjesztés, tehát az iskolázást és a könyvek készítését,
használatát és ezzel könyvtárak létesítését. Legalábbis egy szűk társadalmi réteg, a papság
részéről egy olyan, sok évszázadon át tartó korszakban, amikor a társadalom túlnyomóan
nagy, világi része tudni sem volt hajlandó a könyv, az írás, az iskolázás értékéről. Hosszú
fejlődés vezetett csak el oda, amíg az írásbeliség szélesebb körű alkalmazása lassanként
kitermelte a világi írástudó réteget, az értelmiséget, az írni-olvasni tudás szükségességének
általános fölismerését.
Egyházi könyvtárak sűrű hálózata lepte el tehát a középkori Európát, de ezek a könyvtárak a mi
fogalmainkhoz képest nagyon kicsik voltak. Ha valakinek 10-20 könyve volt, az már gazdag
magánkönyvtárat jelentett. Kolostoroknak, székesegyházaknak is csak ritkán volt 100-200 kötetnél
nagyobb könyvtáruk. Az 1000 kötetnél nagyobb könyvtár egészen kivételes: egy-egy különlegesen
gazdag kolostorban (Sankt Gallen, Fulda, Reichenau stb.), a párizsi Sorbonne-on, a
középkor végén néhány itáliai fejedelmi udvarban, a Vatikánban, meg a Corvinában.
A könyvtáraknak ez a kis terjedelme természetesen következett a könyvek akkori előállításának
módjából. A könyvnyomtatás feltalálása előtt minden egyes darabot egyéni munkával,
kézzel kellett írni és esetleg díszíteni. Egy-egy nagyobb kódex leírásához pedig egy vagy főbb
másoló hónapokig - különlegesen díszesek elkészítéséhez évekig - tartó munkájára volt
szükség. A kódexek készítése - a XIII. század óta kialakuló párizsi egyetemi, majd az itáliai
7