PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Összefoglalás
1867 után az új polgári, parlamenti kormányzat feladatává vált, hogy a múlt nehéz örökségét
átvegye és a lendületesebb fejlődés lehetőségeit megteremtse. A fentiekben áttekintettük ezt
az örökséget. Mielőtt összefoglalóan visszapillantást vetnénk rá s kiemelnénk az eltelt másfél
évszázad jellemző vonásait, egy - az olvasó számára sem haszon nélkül való - megjegyzést
kell tennünk.
Áttekintésünk során nem szóltunk részletesen minden egyes olyan magyarországi könyvtárról,
mely hazánkban ebben a korszakban működött. Erre - mint már korábban említettük - nem
csupán terjedelmi okokból nem vállalkozhattunk, de tartalmi szempontból sem lett volna
szükség. S utaltunk arra is, hogy elsőrendűen jellemző, az általános fejlődés irányvonalát
meggyőzően jelző példákat mutattunk be. Az a nagyszámú többi főúri, főpapi, nemesi, iskolai
és egyéb könyvtár, mely - bár nem említettük - a valóságban megvolt, ugyanolyan része a
magyar könyvtári kultúrának, mint az említettek. Szerepük azonban művelődéstörténetünk
szempontjából jelentéktelenebb volt. A maguk módján mégis szolgálták a magyar művelődés
ügyét.
A szatmári békével kezdődő korszakban könyvtári kultúránk szempontjából is szomorúan
meghatározó és döntő tényező, hogy az országnak nem volt nemzeti uralkodóháza. Az osztrák
uralkodóház - a dinasztia és a birodalom érdekeit védve - szigorúan ellenőrizte a megbízhatatlannak
ítélt magyar politikai közéletet, az irodalmat és a tudományt. S az egyéni kezdeményezések
ellenőrzésén túlmenően nem is gondolt arra, hogy magyar közintézményt támogasson.
Ezért nem lehetett Magyarországnak nemzeti könyvtára akkor, amikor a francia, az angol és
az osztrák uralkodóházak magánkönyvtárai már a XVIII. század közepétől kezdve betöltötték
a nemzeti könyvtár szerepkörét.
Az ellenőrzés szigora hullámzó volt, és függött a mindenkori bel- és külpolitikai helyzettől. A
szatmári béke után a rebelliótól, a szabadságharctól való rettegés szabta meg a török nyomás
alól éppen csak felszabadult bécsi politika irányvonalát. Ez a nyomás csupán fokozatosan
enyhült a felvilágosodás eszméinek és a gazdasági fellendülés kívánalmainak hatására. Az
enyhülési folyamat a jozefinizmus évtizede alatt érte el csúcspontját, mind az eszmék
szabadabb áramlása terén, mind pedig a művelődéspolitika magyarellenes jellegében.
A Martinovics-összeesküvés dinasztiaellenes gócainak felszámolása, majd a napóleoni
háborúk kedvezőtlen fordulatai után ismét a kemény szigor évtizedei következtek. Az
enyhülés újabb jelei csupán a reformkor beköszöntével, a polgári demokratikus politikai
eszmerendszer térhódításával váltak érezhetővé. A harmincas-negyvenes évek reményteljes
lendületét a szabadságharc bukását követő, a kezdeti években véresen kegyetlen, majd - az
osztrák birodalom külpolitikai válságából következő - ismét fokozatosan enyhülő politikai és
szellemi önkényuralom követte. Az abszolutizmusnak ez a formája sem pártolta a valóban
magyar szellemű közművelődés kibontakozását. A magyarságnak, minden rétegének és kisebb
társadalmi egységének - a szigor és az enyhülés hullámvölgyeinek és hullámhegyeinek időszakában
egyaránt - saját erejéből kellett megoldania közművelődésének, tudományosságának,
könyvtárpolitikájának fejlesztési alapkérdéseit.
Tudományos nagykönyvtáraink helyzete nem volt rózsásnak mondható. Köztük a legrégibb,
az Egyetemi Könyvtár, roskatag épületben, politikai jellegű küzdelmek közepette várta sorsa
jobbrafordulását. Nemzeti könyvtárunk csupán a kiegyezés előtti évben nyithatta meg
olvasótermét; anyaga nagyrészt feldolgozatlan volt. Az Akadémiai Könyvtár csupán 1868-ban
119