PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

A magyar könyvtárak a kapitalizmus kifejlődésének korában
(1867-1918)
A kiegyezés után
A kiegyezés előtt - mint könyvünk előző részében olvashattuk - könyvtárügyünk kezdetleges
fokon állt. Kivételt csak az egyházi intézmények jelentettek, az érseki, püspöki, szerzetesi
gyűjtemények és a református kollégiumok könyvtárai, valamint néhány főúri magángyűjtemény.
Ezeket nemzetközi viszonylatban is jónak lehetett mondani, össze lehetett hasonlítani a
külföldi rokon gyűjteményekkel. Egyetlen nagy állami könyvtárunk, az Egyetemi Könyvtár
azonban szánalmasan kis beszerzési kerettel, összedűléssel fenyegető épületben sínylődött. A
közművelődési és a szakkönyvtárak majdnem teljesen hiányoztak.
A lakosság többsége sem tartotta fontosnak az iskoláztatásnak, a magasabb műveltséget
megszerzők számának s ezzel együtt a könyvtárügynek nagyobb arányú fejlesztését. Csak
kevés, az elemi iskola negyedik osztályánál magasabb végzettségű mezőgazdasági és ipari
munkásra volt szükség. Nem érezték szükségesnek az állami, megyei, városi tisztviselők
képzettségének emelését. Az országgyűléseken, a megyék közgyűlésein, a városok tanácsaiban
a megvitatandó javaslatok közt nem szerepelt a könyvtárügy fejlesztése, ennek érdekében
nem akartak áldozatokat hozni.
Nemzeti könyvtárunknak és a legfőbb jelentős egyházmegyei (Kalocsa, Gyulafehérvár,
Székesfehérvár stb.) és városi (Alsókabin, Komárom, Nagyszeben) könyvtárunknak alapítása,
nagymérvű gyarapítása - mint láttuk - egy-egy hazafias érzelmű, könyvkedvelő főúr, főpap
buzgólkodásának köszönhette létét. Csak kevés politikus, a centralisták aránylag szűk köre
hirdette, hogy a gazdasági jólét, a politikai függetlenség és a közügyek számos más és fontos
kérdése szorosan összefügg a művelődés fejlesztésével, a közoktatással s így a könyvtárüggyel
is.
Az abszolutizmus korában a bécsi kormánynak sem állt érdekében, hogy a magyar művelődést
erősebben fejlessze. A rendelkezésére álló bevételek amúgy is korlátozottak voltak, túlnyomó
részüket felemésztették a hadügyi és rendőri kiadások. A hazai lakosságra kivetett adókból
alig 100.000 forintot fordítottak a középfokú oktatásra. A népiskolák fenntartása már a
községekre és egyházakra hárult.
A könyvtárak hiányát a nagyközönség nem nagyon érezte. A városokban ugyan akadtak még -
ha kis számban is - magukat művelni akaró értelmiségiek, de falun majdnem teljesen hiányzott
ez a réteg. A Thun Leó közoktatási miniszter nevéhez fűződő 1854-es rendelet ugyan
kimondta az iskoláztatás kötelezettségét, de hatását eleve kétségessé tette németesítő szándéka
és az a rendelkezése, hogy száz gyerek oktatását bízta egy tanítóra. A tankötelesek 70%-a
távol maradt az iskolától. Népnevelésünk visszamaradottságáról beszédes képet rajzol Eötvös
József A vallás- és közoktatási miniszternek az országgyűlés elé terjesztett jelentése a
népiskolai közoktatás állapotáról 1870-ben című beszámolójában. Ebből kiderül, hogy a
tanköteleseknek csak 48%-a járt iskolába, és télen még kevesebb, csupán 34%-a. 1.132.626
gyerek iskolázatlan maradt. Egy tanítóra 134 tanköteles, illetve 70 ténylegesen iskolába járó
gyerek jutott. 1712 községben hiányzott az iskola; a szükségesnél 10.767 tanítóval volt
kevesebb. Az iskolák nagy részéből hiányoztak a taneszközök. Számos tanítónak nem volt
képesítése, legfeljebb a templomi szertartások szövegét ismerte. Zemplénben 17 felekezeti
tanító írni-olvasni (!) sem tudott. Fizetésük nem volt elég a megélhetésre, ezért kántorságot,
122