PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

130-an a Fővárosi Könyvtár központjában és fiókjaiban dolgoztak, ez a szám 1936-ra 90-re
fogyott.
Mint már említettük, a nemzetközileg elfogadott gyakorlat a tudományos könyvtárakban az
állomány minden 10-20.000 kötetére egy-egy tisztviselő alkalmazását tartja kívánatosnak,
viszont 1928-ban a Széchényi Könyvtárban 22.000, az Egyetemi Könyvtárban pedig 44.000
kötetre jutott egy tisztviselő. A harmincas évek közepére csak rosszabbodott a helyzet, mert az
állomány állandóan nőtt, de a könyvtárosok száma nem. A meglevő létszámmal nem lehetett
minden feladatot ellátni. Ezért a könyvtárak különböző módszerekhez folyamodtak. Az
Akadémiai Könyvtár oldotta meg legegyszerűbben a dolgot, a gyarapodásnak kb. kétharmadát
nem dolgozta fel. Más intézmények különféle mellékjövedelmek terhére ideiglenes díjnokokat
fogadtak fel, 60-80 pengős havi fizetéssel. Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai
Központban például 2 kinevezett tisztviselő mellett 7-8 rosszul dotált gyakornok tevékenykedett.
A hosszan elhúzódó gazdasági világválság miatt nagyon megnőtt a munkanélküliek - és
köztük a diplomás munkanélküliek - száma. Helyzetük reménytelennek látszott. A kormány
félt, hogy emiatt gondolkozásuk radikálissá, baloldalivá válik. Ennek megakadályozása végett
hozták létre az Állástalan Diplomások Országos Bizottságát - rövidítve ÁDOB-ot -, amely
több száz munkanélküli diplomást helyezett ideiglenes állásba, 80 pengő fizetéssel, köztük
sokat könyvtárakba, levéltárakba is.
Őket és a többi segéderőt - mint a Szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója, Bibó István írta -
még kezdőknek sem lehetett tekinteni, mert a „folytatás” gyakran elmaradt, a költségvetési
állások hiánya miatt sokan 8-10 évig is hiába vártak a kinevezésre. Az ideiglenes foglalkoztatottság
pedig még a nyugdíjba sem számított be. (De a felszabadulás után nyugdíjazottak
szolgálati idejébe már beszámították a kinevezés előtti esztendőket is.)
Emiatt a fiataloknak jelentős része igyekezett a könyvtártól menekülni, más munkahelyet
keresni. Többen közülük mint tudósok, egyetemi tanárok szereztek később jó nevet. Ilyenek
voltak - hogy csak egy intézményt hozzunk fel például - az Egyetemi Könyvtárból Barta
István, Benedek András, Bóka László, Bónis György, Entz Géza, Gáldi László, Györffy
György, Hadrovics László, Sőtér István, Vargyas Lajos...
De még az ideiglenes díjnokok helyzetét is irigyelték azok, akik a későbbi alkalmazás reményében
2-3 évig teljesen ingyen szolgáltak. E téren a Nemzeti Múzeum vezetett, itt
alkalmazták a legtöbb díjtalan gyakornokot. Komikusan hangzik, de igaz, hogy ezeknek a
fizetés nélküli dolgozóknak, kinevezett társaikhoz hasonlóan a húszas évek elején még az
írószereket (toll, tinta, itatós stb.) is saját pénzükön kellett beszerezniök.
És most lássunk egy jellegzetes „karrier”-t a Horthy-korszakból, olyant, amelyhez hasonlót
többet is lehetne említeni. Györke József finnugor nyelvész három évig vezette Észtországban
a tartui egyetem magyar intézetét. Mikor 1933-ban, 27 éves korában hazatért, három évet
dolgozott a Széchényi Könyvtárban fizetés nélkül, azután négy évig ideiglenes napidíjasként.
Hiába bizonyult kitűnő munkaerőnek, csak 1940-ben véglegesítették, mint gyakornokot. A
felszabadulás után főigazgatónak nevezték ki.
A főváros „szellemi szükségmunkás”-okat foglalkoztatott, eleinte 30-40, később 60-70 pengő
díjazással. Ezt a kizsákmányolást „ínségenyhítő akció”-nak keresztelték el. 1931 végén a
Fővárosi Könyvtár 56 ilyen szükségmunkást kért, a kinevezett alkalmazottak számának kb.
felét. Noha az ideiglenes jelleg nem jogosította őket semmire, mégis aláírattak velük egy
nyilatkozatot, hogy a pénzt nem fizetésképp kapják, hanem segély gyanánt. A könyvtár
szellemi szükségmunkásai közt olyan kitűnő írókat lehetett találni, mint Tersánszky Józsi
241