PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

aranykorona összegű „jóvátétel”-t kellett fizetnie. Az elszakított területekről sokan menekültek
a megmaradt országrészbe, eltartásuk hosszú ideig az államkincstárt terhelte. A
kapitalista kizsákmányolás sem enyhült, sőt talán még erősödött. Mindezek következtében a
lakosság többségének életkörülményei rosszabbakká váltak, mint régen, a reálbérek mintegy
25%-kal alacsonyabbak lettek a világháború előttinél. Az agrárproletárok és a munkásság
jelentős része tanulatlansága, munka- és életkörülményei miatt nem kapcsolódhatott be intenzíven
a közművelődésbe. A húszas évek közepén kezdődő fellendülést pár esztendő múlva
derékban törte ketté az 1929-től a harmincas évek közepéig tartó páratlan méretű gazdasági
világválság, amely a megélhetési viszonyok romlásával, a fizetések, munkabérek leszállításával,
nagyarányú mezőgazdasági, ipari és értelmiségi munkanélküliséggel és a művelődési
célokra fordítható, egyébként is alacsony összegek erős, néha 50%-ot is elérő megnyirbálásával
járt együtt. 1932-ben az ipari termelés 24%-kal maradt el az 1929-es színvonaltól, a
munkabérek az iparban 25-30, a mezőgazdaságban 50-60%-kal csökkentek.
Mindez természetesen növelte az uralkodó osztályok és az államszervezet iránti ellenszenvet,
gyűlöletet, és alkalmas volt arra, hogy a tömegek gondolkozását radikális irányba fordítsa. Az
1919 utáni nyílt terrort 1921 után a nagybirtokosok és tőkések parlamentarizmusnak álcázott
uralma váltotta fel, amely diktatórikus eszközöket is alkalmazott azok ellen, akik veszélyeztették
„a társadalom és az államrend” biztonságát. A rendszer legerősebb támasza továbbra is a
csendőrszurony maradt, de a hatalom érezte, hogy hosszú távon ez nem elégséges.
Ez határozta meg a hivatalos művelődéspolitika célját. Irányítói kétféle nézetet képviseltek.
Egyesek azt tartották hasznosnak, ha az elnyomott osztályokat minél nagyobb tudatlanságban
tartják, mások viszont azzal próbálkoztak, hogy egyes rétegek, főleg az értelmiség, a
polgárság és a jobb módú parasztság műveltségét emeljék, és a rendszer híveivé tegyék. Ezt az
irányzatot főleg Klebelsberg Kunó képviselte, aki 1922 és 1931 közt a vallás- és
közoktatásügyi miniszteri tisztséget töltötte be. Ő volt a két világháború közt az egyetlen
határozott tervekkel rendelkező kultúrpolitikus, aki elgondolásai megvalósítására pénzt is
tudott szerezni, ha nem is annyit, amennyit szeretett volna.
Klebelsberg a kultúrfölény nacionalista ízű jelszavát hirdette: a magyarságnak magasabb
kultúrával kell bebizonyítania, hogy méltó a Kárpát-medence népeinek vezetésére. Ennek
érdekében számos hasznos és fontos törvényt szavaztatott meg az országgyűléssel az
egyetemek fejlesztésére, külföldi Collegium Hungaricumok szervezésére, a tanítóképzés
színvonalának emelésére, a közép- és a polgári iskolák reformjára vonatkozóan. Ebből a
szempontból a legnagyobb horderejű az 1926. évi VII. t. c., amely kimondja, hogy népiskola
létesítendő mindenütt, ahol „legalább másfél, legfeljebb négy kilométer sugarú területen...
legalább húsz család vagy harminc mindennapi tanköteles lakik”. A törvény végrehajtása
során a kis falvakban és a tanyákon sok új népiskolát, kb. 3000 tantermet, 1500 tanítói lakást
építtetett fel, s ezzel elérte, hogy a hat éven felüliek közt az analfabéták aránya 12,7%-ra
csökkent. Igaz, hogy az iskoláknak 1930-ban majdnem fele osztatlan, egytanítós volt, további
24,3%-a kéttanítós, s az is igaz, hogy az iskolaköteleseknek csak 73,9%-a végezte el a négy
elemi osztályt, de a fejlődés így is nagy. Következményeként megnőtt a falusiak közt a
rendszeres olvasók száma.
A falusi népiskolák érdekében Eötvös József óta senki sem tett többet, mint Klebelsberg. Jól
ismerte a könyvtárak jelentőségét. 1921-ben például a következőket írta az egyetemek
szemináriumairól: „Nagy baj, hogy az állam ezeknek az intézeteknek a könyvtárait sem részesítette
kellő anyagi támogatásban, úgy, hogy még a legszükségesebb új könyveket és folyóiratokat
sem voltak képesek megvenni, ami azzal a veszéllyel is jár, hogy a mai könyvárak
mellett maguk a professzorok sem szerezhetnek kellő időben tudomást az egyes szakok
eredményeiről.”
204