PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

címfelvételeit, amelyek így sokkal következetesebbek, pontosabbak lettek, jobban tudták
tájékoztatni az olvasókat. Kár, hogy a gyűjteményes munkákról továbbra sem készítettek
analitikus címleírásokat, amelyek felsorolták volna a tanulmánykötetekben, antológiákban
levő egyes munkák címét, szerzőjét is.
A szakkatalógusok terén nagy jelentőségű, hogy a harmincas évek közepén a Széchényi
Könyvtár felhagyva a régi, elavult „müncheni” rendszerrel, áttért az Egyetemes Tizedes
Osztályozás szerinti szakozásra. Sajnos nem az eredeti brüsszeli rendszert fogadta el, hanem
ennek Szabó Ervin által több vonatkozásban módosított, a Fővárosi Könyvtárban használt
változatát. Ez a megoldás könnyebbséget jelentett a két egymás szomszédságában működő
könyvtár közös olvasói számára. Később azonban, amikor a legtöbb magyar könyvtár egységesen
áttért a hivatalossá nyilvánított eredeti ETO-táblázatok alkalmazására, károsnak bizonyult,
mert nagyarányú átdolgozó munkát tett szükségessé. A Széchényi Könyvtár példáját
követve vagy megelőzve 1939-ig harminc más bibliotéka is a decimális rendszert tette
szakkatalógusa alapjává, egyebek közt két legnagyobb műszaki gyűjteményünk, a
Műegyetemi és a Technológiai Könyvtár.
Nékám Lajos orvosprofesszor ezt ajánlotta 1932-ben az Egyetemi Könyvtárnak is, amikor
sok, jogos bírálatot kapott szakrendszerén változtatni akart. Az igazgató, Pasteiner Iván azonban
hallani sem akart róla, élt benne a tizedes rendszer iránti indokolatlan ellenszenv, és
azokat a „lesújtó bírálatokat” emlegette, amelyek „ezt a rendszert elsőrangú könyvtári
szaktekintélyek részéről világszerte érték”. Helyette a régi szakok némi átalakítását rendelte
el, amely a szakkatalógus alapvető hibáját (túl nagy szakok) lényegében nem küszöbölte ki,
csak enyhítette.
Több könyvtárvezető - köztük Móra Ferenc - felismerte a tájékoztató szolgálat létesítésének
szükségességét, de szándékát megfelelő személyzet hiányában nem tudta megvalósítani. Csak
kevés helyen (Fővárosi, Széchényi Könyvtár) kaphattak a látogatók rendszeresen segítséget a
könyvtárhasználatban az általuk keresett művek megtalálásában. Arra azonban, hogy az egyes
szakterületek legújabb irodalmát gyorsan feltárják és megismertessék az olvasókkal, egyik
intézmény sem vállalkozott szervezett formában. Mégis akadt minden ismertebb könyvtárban
valaki - s ez könyvtárosaink dicséretére válik - aki külön megbízás nélkül segített a látogatóknak
- elsősorban a kutatóknak, vidéki kollégáknak - az adatok kikeresésében, a segédkönyvek
használatában, az irodalomkutatásban. Köztük nem egy polihisztor is akadt, akihez bármilyen
kéréssel lehetett fordulni. A sok közül néhány példa: a Széchényi Könyvtárban Rédey
Tivadar, Trócsányi Zoltán, a Technológiai Könyvtárban Káplány Géza, az Akadémiai
Könyvtárban Hellebrant Árpád...
Móra Ferenc a szegedi Somogyi Könyvtárban 1925-ben tárgyszókatalógust készített. Ennek
sok ezer tárgyszava az állomány 80%-áról tájékoztatott. Példája nem talált követőkre.
A bibliográfia ügye a két világháború közt fejlődés helyett sok tekintetben visszaesett. A
felsőbb fórumokon hiányzott a szükséges anyagi és erkölcsi támogatás, hiányzott továbbá a
három nagy bibliográfus, Szabó Károly, Petrik Géza és Szinnyei József, akik fáradhatatlan,
önzetlen munkájukkal létrehozták a korszerű magyar nemzeti bibliográfiát. Ennek következményeként
a tájékoztatás és a tájékozódás továbbra is nehézségekbe ütközött.
Barcza Imre, a Kereskedelmi és Iparkamara főkönyvtárosa összeállítatta az 1911-1920-as
ciklus nemzeti bibliográfiáját, de az ország szegénységére és a könyvészet iránti általános
érdektelenségre szomorúan jellemző, hogy ennek kiadására csak közel két évtizeddel később,
a szerző halála után, 1939-1942-ben került sor. Pikler Blanka, a Fővárosi Könyvtár elbocsátott
238