PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Poroszországban már 1899-ben kiadták a Preussische Instruktionen (porosz instrukciók)
néven ismert címleírási szabályzatot, és használatát kötelezővé tették, 1908-ban pedig
Brüsszelben nemzetközi konferencia foglalkozott a leírás nemzetközi egységesítésének
kérdésével. Nálunk ilyen törekvés még csak szóba sem került.
A múlt század közepéig a címfelvételeket nálunk is, külföldön is kötetekbe írták, azután
terjedt csak el a különálló lapokra írt cédulakatalógus. Az egyes cédulák, kartonok nagysága a
különböző katalógusokban különböző volt, általában a negyedrét nagyság (kb. 18 x 22 cm)
dominált.
A kiegyezés után a három nagy budapesti könyvtár állományát újra katalogizálta. Ezek a
különálló lapokra írt címfelvételek pontosak voltak, megfelelő tájékoztatást nyújtottak az
állományról, és könnyen be lehetett osztani a betűrendbe. De kiderült ezzel kapcsolatban a
cédulakatalógus nagy hátránya: az olvasók az egyes lapokat kiemelhették a helyükről, és rossz
helyre tehették vissza, sőt magukkal is vihették. Ezért használatát csak ismert nevű kutatóknak,
egyetemi tanáraknak engedték meg, akikben bíztak, akikről feltételezték, hogy vigyáznak
a sorrendre. Így volt ez az Egyetemi Könyvtárban, az Akadémiaiban pedig csak a szakkatalógusban
kereshettek a látogatók. A többi olvasónak az igényelt könyvekről kérőlapot
kellett kitölteni, ezek jelzetét raktárosok vagy könyvtárosok keresték ki, s az olvasó csak
másnap tudhatta meg, hogy megvannak-e az állományban. Ennek következtében a közönség
szempontjából legfontosabb katalógus lényegében csak hivatali használatra szánt jegyzék lett.
Aránylag sok kaszinó, olvasókör és a legtöbb kölcsönkönyvtár nyomtatásban is kiadta
katalógusát. Közülük azonban sok azt bizonyítja, hogy összeállítójuk egy része szakmája
legelemibb fogalmait sem ismerte, megelégedett a könyvcímek feltüntetésével, a szerzők
nevének közlését sokszor feleslegesnek tartotta. A Széchényi Könyvtár raktára sok egylet,
olvasókör ilyen egykorú katalógusát őrzi.
A kutatók munkáját nagyon megkönnyítette, hogy több nagy könyvtár és intézmény
(Statisztikai Hivatal, Földtani Intézet, Orvosegyesület, minisztériumok) is kinyomatta teljes
állományának vagy állományrészlegének (folyóiratok, ősnyomtatványok, régi magyar könyvek
stb.) katalógusát. Az Egyetemi Könyvtár minden évben megjelentette új szerzeményeinek
szakosított jegyzékét.
A könyvtárak tájékoztató szolgálatot nem szerveztek. A látogatók így nehezen kaphattak
választ arra a kérdésre, hogy egy meghatározott tudományágról, különleges kérdésről hol
találnak irodalmat. A könyvtárosok általában készséggel segítettek ilyenkor, de ezt csak akkor
tehették, ha saját munkájuk révén ismerték a kérdéses témát. Kivételek természetesen voltak.
Legendákat meséltek például arról, hogy bármilyen kérdést feltehettek Hellebrant Árpádnak,
aki 1877-től 1925-ig az Akadémia könyvtárában dolgozott. Ő rendkívüli olvasottsága és
bámulatos emlékezőtehetsége révén többnyire fejből diktálta le a kért irodalmat.
Tájékoztató szolgálat hiányában csak a szakkatalógusok és bibliográfiák adhattak választ a
szakirodalom iránt érdeklődő olvasóknak. Szakkatalógust nagyon sok könyvtár állított fel, és
mindegyik más rendszer alapján. Feladatának bármelyik rendszerezés meg tud felelni, ha
logikus a felépítése, és kellően tagolja az anyagot, azaz egy-egy tudományág összefoglaló
munkáiból kiindulva sorolja fel az állományt a kis részletszakokig. Így kimerítő tájékoztatást
tud adni a különféle matematikai problémákról, a filozófiai iskolákról, a pedagógiai elméletekről,
egy-egy város történelméről, a regényirodalom különféle korszakairól és ezerféle más
kérdésnek a könyvtárban meglevő irodalmáról.
179