PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Könyvünk további fejezeteiben látni fogjuk, hogy a pénzhiány mennyire akadályozta a
fejlődést, milyen szegényes viszonyok közt tengődtek könyvtáraink a húszas évek első
felében. A könyvtárakról egyébként ezekből az évekből közelebbi adatokkal sem rendelkezünk,
ilyeneket nem tettek közzé, mert - mint az 1925. évi kormányjelentés bevallja - „az
ide vonatkozó statisztikai adatgyűjtések végrehajtása ez idő alatt a fennforgó nehézségek miatt
nem látszott célszerűnek”.
1926 után ugyan sokat javultak a viszonyok, de 1930-tól újra a legszigorúbb takarékosság
uralkodott mindenütt. Csökkent a beszerzésre fordítható összeg, nem volt fedezet építkezésekre,
a könyvtárosok számának növelésére, kevés pénz jutott a tájékoztatásra.
Hóman Bálint 1927-ben írt megállapítása az ellenforradalom egész idejére jellemző: „A
tudományt luxusintézménynek minősítő szűk látókörű fináncpolitikai felfogás is bénította
közgyűjteményeink rendszeres munkásságát és egész fejlődését.” Kár, hogy Hóman később
kilenc évig tartó kultuszminisztersége alatt a könyvtárak viszonylatában maga is ezt a „szűk
látókörű fináncpolitikát” követte.
A Horthy-korszak könyvtárpolitikájában a túlzott takarékoskodás mellett több helytelen
elgondolás érvényesült. Ilyennek mondható a természettudományok és a technikai ismeretek
elvi alapon történő háttérbe szorítása. Kornis Gyula, 1927 és 1931 közti kultuszminisztériumi
államtitkár, Klebelsberg legközelebbi munkatársa ezt a következőképp fogalmazta meg: „Az
ember sajátos szellemiségét kifejező tanulmányoknak - a hangsúly különböző erejével -
valamennyiben közösnek kell lenniök. A vallástannak, nemzeti nyelvnek és irodalomnak, a
történelemnek, mint a jövendő nemzedék értékelő állásfoglalását formáló tanulmányoknak
mindig primátusuk van az emberré nevelésben a külső természet ismeretére vonatkozó
stúdiumok fölött.”
Ennek az elgondolásnak egyik következménye volt, hogy a Műszaki Egyetem Könyvtára és a
Technológiai Könyvtár még a többi szerényen dotált intézménynél is kevesebb pénzt kapott
beszerzésre.
Budapest kulturális téren már a kiegyezés után vezető szerepet vitt. A lakosság számához
viszonyítva jóval több könyvtárral, múzeummal rendelkezett, mint az ország többi része.
Trianon után ez az aránytalanság fokozódott, a vidéki városokat nem fejlesztették kulturális
központokká, Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Újvidék szerepét nem vették át
más települések. A fővárosban a lakosságnak csak valamivel több, mint 11%-a élt (1935-ben
1.060.184 fő), de itt működött a 168 tízezer kötetnél nagyobb állományú könyvtár közül 73
(43,5%), a felmért 7.588.962 kötet állományból 4.452.368 kötettel (70,1%). A forgalmazott
1.827.962 kötetből 1.281.121-et (70,1%) itt vettek kézbe, és itt dolgozott a 761 főhivatású
könyvtáros közül 475 (62,4%).
Különösen káros és elítélendő a falusi népkönyvtárak kezdetleges szinten tartása, a részükre
juttatott állomány csekély mennyisége és sok tekintetben selejtes minősége. Ez nagymértékben
akadályozta az iskolákból kikerült paraszti rétegek ismereteinek, műveltségének
nevelését.
Helytelennek minősíthető az állomány nagyságának növelésére való sokszor indokolatlan
törekvés. Könyvtáraink a gyűjtőkörükhöz nem tartozó adományokat is többnyire válogatás
nélkül elfogadták, és a feleslegessé vált, elavult anyagot csak ritkán selejtezték ki. Mindez
feleslegesen vett igénybe sok férőhelyet a túlterhelt raktárakból, és jelentős mértékben fokozta
a feldolgozáshoz szükséges munkaidőt.
205