PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Ezeknek a gyűjteményeknek igénybevételéért az olvasóknak fizetniök kellett, mégpedig
különböző helyeken más és más összeget, egy kötetért naponta 4-5 krajcárt vagy egy hónapra
30-tól 80 krajcárig terjedő összeget. Emellett óvadék letételét is megkövetelték.
György Aladár a használókról is közölt adatokat. Eszerint 1885-ben 5189 olvasó 75.843
művet vitt haza. Ez a szám az összes közkönyvtári kölcsönzésnek 12%-a. A legnagyobb
forgalmat Mandel Mór érte el, több mint kétszer annyi kötetet kölcsönöztek tőle, mint a
három nagy budapesti közkönyvtárból összesen. A fővárosban, Aradon, Nagyváradon sok
kölcsönző dicsekedett 400-500 olvasóval, de 20 helyen az a szám 100 alatt maradt.
A valódi szám a kimutatott 75.843 műnél lényegesen nagyobb, talán a kétszeresét is elérte.
Ugyanis a 77 könyvtár közül 30 egyáltalán nem közölt forgalmi adatokat, és feltételezhető,
hogy sok intézmény a valóságosnál jóval kisebb számot jelentett be, nehogy a nagyobb
bevétel miatt nagyobb adót vessenek ki rájuk.
Az állomány túlnyomó része, 86,7%-a szépirodalom, s ezen belül regény volt, mégpedig nem
klasszikus értékű mű, hanem selejtes rémtörténet, sikamlós tartalmú „irodalom” vagy olyan
érzelgős szerelmi regény, amilyeneket főleg Eugénie Marlitt írt tucatszám. A hatalmas tömegű
német könyv között Goethe, Schiller, Heine alig akadt, a magyar nyelvűek többsége idegenből
magyartalanul fordított, komolyabb értéket nélkülöző regény. A kevésbé művelt polgárság
főleg ezeket kereste, annál inkább, mert az olvasók többsége a nők közül toborzódott.
Az ismeretterjesztő irodalomban kevés filozófia, irodalomtörténet szerepelt; közgazdaság,
társadalomtudomány jóformán semmi, de elég sok történelem, életrajz, útleírás, országismertetés,
nagyobbára Németországban kiadott művek. Igaz, hogy ilyen természetű magyar
könyv a hetvenes, nyolcvanas években csak kis számban jelent meg, s emiatt válogatni sem
nagyon lehetett köztük.
A kölcsönkönyvtárak valóban fennálló igényt elégítettek ki, s ebből a szempontból hasznosak
voltak. A nyelvgyakorlást is elősegítették, hiszen például Mandel Mórnál bőven találhattak az
érdeklődők angol és francia nyelvű irodalmat. A közművelődési könyvtárakat mégsem
pótolták, főleg azért, mert az olvasókat nem nevelni, tanítani akarták, hanem csak
szórakoztatni. Káros voltukra világított rá Székely János publicista, amikor egy 1884-ben
megjelent írásában így panaszkodott: „Városokban a 12-14 éves gyerekek... mohón hordják
haza a sok »érdekes« regényt, legnagyobbrészt idegen és selejtes műveket, amelyekről ragad
és terjed a piszok testökre, lelkökre.”
A legtöbb kölcsönkönyvtár nyomtatott katalógust adott ki, amely rendszerint szakosítva volt;
a szépirodalmat mindenütt gondosan elkülönítették az ismeretterjesztő anyagtól. Az
állománynak megfelelően eleinte két nyelven jelentek meg, magyarul és németül, az 1900-as
évektől már csak magyarul.
A századforduló idején változás állt be a kölcsönkönyvtáraknál. Sokasodtak a magyar nyelvű
művek, százalékos arányuk egyre nagyobb. A ponyva aránya csökkent: helyette főleg az
aktuális, másod-, harmadrangú művek és a legújabb magyar irodalom termékei szaporodtak.
Megnőtt a vállalatok száma, különösen a rohamosan fejlődő fővárosban (az első világháború
előtt 19 volt). 1911-ben három kapitalista jellegű kölcsönkönyvtár alakult. Közülük a
legnagyobb a Modern Könyvtár Könyvkölcsönző Vállalat, 25-30.000 kötetes, többségében az
utolsó esztendőkben megjelent állománnyal, a második a Kultúra Könyvtár. Művelődési
szempontból a legjelentősebb a harmadik volt, a részvénytársasági alapon működő Irodalmi
Szalon Kölcsönző. Diner-Dénes József vezette, a kitűnő szociáldemokrata publicista és művészettörténész.
Ő állította össze katalógusát is, amely meleg, elismerő szavakkal népszerűsítette
a nyugatos írók munkáit.
174