PDF 1595 kbyte - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

A szervezést először az öntudatos, mozgalmi tapasztalatokkal rendelkező munkásság kezdte
meg az üzemekben. A szakszervezeti könyvtárak száma 1945-ben még csak 10 volt, 1950-ben
már 2000. Az egyes vállalatok központi könyvtárai mellett gyors iramban honosodtak meg a
műhelykönyvtárak. A szakszervezeti vezetők látták, hogy a nagyüzemekben, bányákban, vasútnál,
építkezéseknél szétszórtan dolgozó munkások miatt nem elég, ha az üzemeknek egyetlen
könyvtára van, hanem ennek állományát el kell juttatni a távol eső munkahelyekre, szálláshelyekre.
A szakszervezeti könyvtárak sokszor akadozó munkájának javítása érdekében 1952-ben a
nagy könyvtárak (Széchényi, Országgyűlési, Műszaki Egyetemi, Szabó Ervin stb. Könyvtár)
patronáló mozgalmat kezdeményeztek. Megbízottaik többször felkeresték a támogatásra
kiválasztott intézményeket, segítettek a rendelendő könyvek kiválasztásában, a feldolgozó
munkában, a könyvtár berendezésében, az olvasók igényeinek feltárásában.
A felszabadulás előtt létesített üzemi munkáskönyvtárak csak az államosítás után kerültek a
szakszervezetek tulajdonába. 1946-ban az 50 alkalmazottnál többet foglalkoztató üzemeket
kötelezték, hogy a munkabérek 1%-ának megfelelő összeget fizessék be kulturális célra az
üzemi bizottságoknak, s azok a befolyt pénznek jó részét könyvtárakra költötték.
A szakszervezeti Tanács könyvtárainak jobb, hatékonyabb ellátása érdekében Könyvellátó
Kft-t is szervezett, amely 1952-ig, a Könyvtárellátó megalakulásáig működött.
A szakszervezeti könyvtárak szervezését később, több ütemben, előbb társadalmi, később
állami támogatással követte a falusi népkönyvtáraké, amelyekben jóindulatú, de szakképzetlen
könyvtárosok százai fogtak hozzá társadalmi munkában végzett tevékenységükhöz. (A
népkönyvtár elnevezést csak pár évig használták, mert ez a kifejezés a kapitalista korszak
silányan ellátott intézményeire emlékeztetett. Később községi könyvtárnak nevezték.)
A könyvtáralapító mozgalom a régi olvasókörök mintájára öntevékenyen kezdődött, de 1947-
ben a Magyar Kommunista Párt irányításával megalakult egy központi szerv, a Népkönyvtárakat
Szervező Országos Bizottság, amely két év alatt 1100 helyre juttatott el 60-70
kötetes gyűjteményeket. 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ládákban 600
vándorkönyvtárat küldött a kis településekre. Ezek 1949-1959-ben beolvadlak a körzeti
könyvtárak által szervezett falusi népkönyvtárakba.
Szerencsés elgondolás volt, hogy a környező országok példájától eltérően a népkönyvtárakat
nem decentralizálták, fejlesztésüket nem bízták a helyi erőkre. Sebestyén Géza, a Vallás- és
Közoktatásügyi Minisztérium könyvtári osztályának vezetője már 1946-ban kidolgozta a
körzeti könyvvárak - a több járás területét átfogó könyvellátó és módszertani irányító
központok - rendszerét. A népkönyvtárakba szánt műveket először a Minisztérium, majd
később az Országos Könyvtári Központ népkönyvtári osztálya központilag vásárolta meg,
beköttette, ellátta katalóguscédulákkal, kölcsönzési kartonokkal, majd a körzeti könyvtárak
útján letétként jutatta el a falvakba.
Az első körzeti könyvtár - egyelőre kísérleti jelleggel - 1949-ben nyílt meg Veszprémben, s ezt
1951 végéig 32 másik követte. Ezek az intézmények rendkívül szerény körülmények közt kezdték
meg működésüket üres üzlethelyiségekben, kapott hivatali szobákban, eleinte minden felszerelést
nélkülözve. Helyi olvasószolgálati tevékenységet nem folytattak, de ha kellett, könyvekkel segítették
a város vagy járás székhelyén levő kölcsönző helyi könyvtár létesítését, illetve fejlesztését.
A körzeti könyvtárak jelölték ki a körzetükbe tartozó 80-100 népkönyvtár helyét. Feltételül
csak azt szabták, hogy a község vezetősége gondoskodjék helyiségről, ennek fűtéséről és
olyan jelentkezőről, aki hajlandó a könyvtárosi feladatot társadalmi munkában ellátni. Az
önálló könyvtárhelyiség sokáig ismeretlen fogalom volt, többnyire csak az iskolában vagy a
tanácsházán tudtak biztosítani egy szabad sarkot.
251