a magyarországi zsidóság rövid története a kezdetektől az ... - Or-Zse

kapcsán in: Új Forrás, 23, no. 5 (1991. május), 14-25. Nem szabad
elfelejteni, hogy Zsoldosnak a magyarországi zsidók tudatállapotát
kiábrándultsággal és rezignációval tekintő mondatai 1948-ban, a fizikai
holokauszt után és a berendezkedő „kommunista” államhatalom
zsidósággal kapcsolatos politikájának baljós előérzetében íródtak, de az
tény, hogy ’48 mítosza jelentős mértékben hozzájárult az asszimilációs
folyamat valós problémáinak elfedéséhez. Fejtő Ferenc az emancipáció
korszakára visszatekintve – a dolgok menetét erősen leegyszerűsítve –
szellemesen azt írja, hogy „[…] a nagy magyar arisztokrata államférfiak,
romantikus írók és hazafiak – Eötvös, Trefort, Greguss, Deák, Kossuth,
Kemény vagy Petőfi, Vörösmarty, Jókai, Kölcsey és a többiek –
nemzedéke megnyugtatta a zsidókat, hatásuk pedig döntőnek bizonyult a
magyar patriotizmushoz való mély és tartós kötődésükben.
Ez volt a kiindulópontja, annak a később puszta illúziónak bizonyuló
meggyőződésnek, hogy a kulturális beilleszkedés és az államnak tett
szolgálatok viszonzásra találnak, majd a társadalomban is, amely
befogadja őket.
[…] Igaz, a magyar vezető osztály nem állt egyöntetűen amellett,
hogy a zsidók minél gyorsabban nyerjék el a polgári jogok teljességét, de
legkiválóbb szellemeik, Kossuth, Eötvös, Deák, Petőfi, Vörösmarty
barátságosnak mutatkoztak, és a 20. század elejének művészeti-irodalmi
elitje – szemben immár a németországi elittel – minden tartózkodás nélkül
fogadta soraiba a zsidókat. A hazai zsidók magyarságuk kifejezésekor
ezzel az elittel azonosultak, s annál könnyebben tekintettek el az alsóbb
néposztályok némely elemei részéről érzékelhető ellenséges
megnyilvánulásoktól (melyeket amúgy puszta képzetlenségnek,
visszamaradt obskurantizmusnak minősítettek), mert a konzervatívliberális
(ám antidemokratikus) vezető osztály – mint úriemberhez
192