a magyarországi zsidóság rövid története a kezdetektől az ... - Or-Zse

többsége galíciai bevándorlók leszármazottja volt, jiddisül beszélt, sokan
ragaszkodtak a chászíd életvitelhez, ami magán viselte egy hagyományos
zsidó kultúra egyedi jeleit. Az itt élő zsidók - eltekintve a művelt, vagy
művelődni igyekvő gazdagok városi csoportjaitól – határozottan
elzárkóztak attól, hogy lemondjanak a zsidó életmód bármely eleméről,
különös hangsúllyal a hagyományos – chéder, jesíva - zsidó oktatásra.
Oberlanddal összehasonlítva ezeken a területeken az iskolákban tanuló
gyerekek számának aránya közzel egy a tízhez.) – Vö. KATZ:1999, 54-
55. 1867-ben az emancipáció szükségességéről már konszenzus alakult
ki, de gyakorlati kivitelezésére, időzítésére több javaslat is született. Deák
külön emancipációs törvény helyett a polgári jogokkal való rendelkezést
szabályozó törvény olyan módosítására tett javaslatot, hogy azt vallási
megkülönböztetés nélkül biztosítsák minden felekezet tagjai számára.
Lónyai Menyhért pénzügyminiszter és Horváth Boldizsár
igazságügyminiszter a felekezetek – köztük az izraeliták – politikai
egyenjogúsítását a honossági törvény megalkotásával kívánta
összekapcsolni, ami magában hordta az emancipáció szűkítésének
lehetőségét. – Vö. VENETIANER:1922, 245-248; GONDA:1992, 117
132/ Többek között a kiegyezés megalkotójának, Deák Ferencnek is
interpellálnia kellett, hogy vegyék elő már a zsidók ügyét. Tenczer Pál, a
Magyar Izraelita 1867. augusztus 29-i számában így ábrázolja a
sorsfordulókban gazdag év nyarának hangulatát: „Az öregebbek, a
tapasztaltabbak, kik a 48-as események szemtanúi voltak, kik illúzióban
nem éltek, csak rosszul érezték magukat; de a fiatalság, mely a 60-diki év
óta minden öreg zsidóra haragudott, ki éjjel és nappal is nem tanult, hogy
a magyar nyelvet elsajátítsa, mely ellenségének nézte azon zsidót, ki
kételkedni mert a magyarok szabadelvűségében: azon fiatalabbak
elpirultak, ha hitsorsosaikkal találkoztak.” – idézi BENCE1988, Különös,
33.
222