UTAZÁS

I.
A TENGER FELÉ.
Fölszedtem sátorfám és világnak mentem,
Homályos sejtések munkálkodtak bennem,
Hogy, ha elindulok, találok valamit,
Találok ;
Petőfi.
Mai napság az utazás igen kényelmes valami, s a szó
szoros értelmében szórakozás. Mi nem értjük már meg, ha
jó öregeink beszélnek utazásaikról s önkénytelen megmosolyogjuk,
mikor életeseményként apróra részletezve mesélnek
egy nagy útról, mely Dunántúlról Erdélyig terjedett. Akkor
nem volt szórakozás ilyen utat tenni, nagyobbat meg éppen
csakis a szükség parancsszava kényszerítétt reá valakire, hacsak
az utazó éppen azért nem utazott, hogy kényelmetlenségekben,
fáradságokban, napokig tartó kocsirázásokban,
rossz időjárás okozta feltartóztatásokban lelje örömét. A magyar
ember pedig legkevesebbet utazott. Nem szerette sohasem
elhagyni ismerős környékét s gazdaságra termettsége
nem is igen engedte, hogy hosszabb időre elhagyja otthonát,.
Sőleg akkor, mikor a közlekedés eszközei csakis a tengelyre,
majd baktató vasutakra voltak szorítkozva, még nem
is olyan emberöltő előtt. De földhöz ragadtságát, még ma,
a közlekedés virágkorában is, jórészt megtartotta a magyarság.
Még a ki tehetné sem jár nagyobb utakra, legfölebb
ha Londonig jut, — az ilyent már ujjal mutogatják, — legtöbbnyire
azonban környékbeli fürdőjét vagy Felső-Magyarországot,
Erdélyt, a szomszéd Ausztria hegyes tájékait, tavait