UTAZÁS

277
megkerültük, engem már nem sokat foglalkoztatott, hogy
Knipskjaerodden-e vagy a Nordkap-e Európa legészakibb
pontja, a mint csakugyan az utóbbit csak hagyományosan,
valósággal pedig az előbbit illeti ez érdem; az sem igen
háborgatott, hogy az egykori halogolandi OTHERE több
mint ezer év előtt — 890-ben — elsőnek kerülte meg e
végső Európát; hanem azért mégis izgatottan, felindulva
hánykódtam fekvő helyemen a szűk hajószobában, lázasan
fel-fel riadva kinéztem a kerek ablakocskán, tétovázva keresve
azt, a mi nyugalmamat megbolygatá.
Félig ébren, félig álomban végtelen hosszúnak tetszettek
az órák, soha ily türelmetlenül nem kivántam az idő tovareppenését
— egyike volt ez éltem leghosszabb éjszakáinak.
Hajnal felé elszenderültem, de a reggel sem hozta meg nyugodtságomat.
Magerő sziget délkeleti részén jártunk még.
Folyton kelet felé járt vizsga tekintetem, bele bámultam
az ürességbe, mert a Jegestengerre nehezedő sűrű köd eltakarta
a szemhatárt. De egyszer csak feltámad a szél, kezdi
szétkergetni a fellegeket s megbontja a páralég uralmát.
A végtelen Óczeánba nyúlva, mint egy élettelen sötét
szürke óriási nyelv, földfarok jelent meg a messzeségben.
A térképre majd meg a földségre néztem, tudtam, éreztem,
hogy nincs kétség, de nem szóltam. Ekkor a hajó második
kormányosa megáll előttem, reá mutat arra a komor
hegyfokra, ezt mondván:
tSvaerholU
Útitársaim csak úgy nézegettek, csak úgy jártak-keltek
mint azelőtt, de bennem az izgatottság után valami megelégedés
forma érzelem született e névre; nekem sokat jelenlett
az.
Olyan hangulat vett rajtam erőt, hogyha ellenségeim