UTAZÁS

2]i
Július
12-én.
Végre annyira jól éreztem magamat, hogy délután már
a kikötőhöz is kisétálhattam s így az unalmas szobában ülésnek
véget vethettem. Csodálkozva tapasztaltam, hogy e
rövid idő alatt mennyit haladt a természet! A fák teljesen
kilevelesedtek az eső után, a hó pedig nagyrészt le olvadt
a hegyekről. LÖKKÉ is eljött tudakozódni nem-e próbálunk
szerencsét ? s én ámbár kötéssel szememen, estére megrendeltem.
Az idő is megjavult, kiragyogott a meleg napsugár
s 8 órára, mikor hajóra ültünk, tükörsima tengeren haladhattunk
Kvalö szigetének.
A tengeren ma élénk és fajszerint is változatos madárélet
fogadott. A sok dunnaludon kívül láttunk atkákat, több csapat
fekete récéét — Oidemia fusca, — néhány vöröstorkú
bukdárt, hosszú csöríí búvárt — Mergus serrator, — nagy
búvárt, vagy mint némely helyen nálunk nevezik muszkarécééi
— Mergus merganser —, jeges récéét — Harelda
glaciális —, mely utóbbiakat hajósunk hangutánzóan «nora/?£/e»-nak
nevezett. Mindezek azonban nem vártak be
lövésre s hiába fortélyoskodtunk utánuk." Különösen ügyesen
játszotta ki üldözési szándékunkat egy vöröstorkú bukdár,
mely miután többször bukdosva a part közelébe szorult, mármár
biztos prédánk lett volna, de végszükségében cselhez
íolyamodott s mikor már-már lövésnyire volt, hirtelen alámerült
a vizben. Mi gondolóra sebesen vagy kétszáz méternyire
evedztünk oda, hol valószínűség szerint újra fel fog
bukkanni. E helyett azonban a ravasz madár szokása ellenére
nem úszott a víz alatt, hanem csak a víz alatt maradt s
ugyanazon a ponton tűnt fel, hol előbb szemeink elől elvesztettük,
így természetesen tetemesen megnagyobbodott közte
és köztünk a távolság s nem érhettük többé el.