UTAZÁS

20 4
tengerig megtett — geológiai útjának buvárlatait 1807-ben
kiadta, melyek Pi.AYFAiR-nek igazat adnak, kezdett lábra
kapni a földség emelkedésének hite.
CHARLES LYELL, a nevezetes angol geológus, azonban
még kételkedett; útra kerekedett tehát, hogy a kérdést a
helyszínén tanulmányozza s kimutassa BUCH tévedését. Csakhogy
széles körben megejtett közvetlen kutatásai meggyőzték,
hogy BucH-nak igaza van.
LYELL ezután alaposan kifejté, érvekkel támogatva, a
Skandináv félsziget rézsútos emelkedésének mibenlétét, egyúttal
elismerte, a mit kétségtelenül SWEEN NILSON már bebizonyított,
hogy Svédhon déli vége nem hogy nem emelkedik,
hanem a tenger alá sülyed.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az emelkedés aránylag
legnagyobb északon, de nem minden vonalon egyenlő mértékű,
különösen pedig Svédhon keleti partjain. LYELL a
Gefe-ben 1751-ben bevésett jeleket 1834-ben 80 cm.-rel
és Grasön-ná\ 1821-ben vágott jelzést 1.5 cm.-rel találta
magasabban a tenger színénél; az első tehát 85 év alatt, a
második 13 év alatt tolódott fel ennyire, vagyis az emelkedés
Geflenél száz év alatt körülbelül 94 cm.-t, Grasönnál
pedig 1.15 m.-t tesz ki. A svéd kormány 183 i-ben 27 ponton
jegyeztette meg a tengermagasságot, melyek 0*30—1 m.
emelkedést mutatnak egy századra, pár évtized után történt
vizsgálatok számításai szerint.
Sok vitatkozás tárgyait képezték s képezik tán ma is, a
földség és tengerszín viszonyának változásait bizonyító színlők
és talajlépcsők is. Ezeknek fekvését, alakját véve, néhány
geológus úgy vélekedik, hogy a földség folytonos,
lassú, észrevétlen emelkedésben van, míg mások s köztük
KJERULF, Norvégia egyik első geológiai tekintélye, oda
hajlanak, hogy a kiemelkedés nem folytonos, hanem bizo-