UTAZÁS

422
lyek egyikén a legkiemelkedőbb ponton karcsú világító
torony (57-ik kép) áll, akárcsak egy oszlop.
Alig haladtunk el a torony mellett, elterült előttünk az.
Északi tenger szürke végtelenje.
Reá meresztettük szemeinket a partra, a szinezet árnyalata,
mindjobban egyforma szürkekékbe folyt össze, elmosódtak a
részletek.
Csak a világító torony hordta büszkén, jól kivehetően,,
magasba törő fejét.
Kendőinket lobogtattuk, búcsúztunk Norvégiától..
Eszembe jutott egyszerre az egész időszak, melyet annyi
élvezet és tanulság közt e csodás országban, igaz, becsületes,
müveit, vendégszerető, kedves népe közt tölték. S eszembe
jutottak a csendes fjordok, a remek zuhatagok, a kopár hegyek,
havas és jeges ormok, az éjféli nap, a zöld nyires, a.
süppedős láp; lelki szemeimmel láttam a lappokat tarándjaikkal,
láttam a halászokat sikló, engedelmeskedő ladikjaikban
s annyi ezer mindenfélét — — kitudná mind elsorolni ?-
Elteltem gondolattal és érzelemmel. •
Látom-e még valaha azt a tünedező partot, mely annyira
ellapul már, majd csaknem a tenger szintájába sülyed? és
fogom-e még egyszer üdvözölni azt a világító tornyot, mely
utolsó, visszavonhatatlanul végső darabja ennek a megszeretett
országnak?
Jó embereim, norvég barátaim mind azt mondták: «Viszontlátásra
».
Hát az is meglehet.
De akár viszontlátásra, akár örökre szólott a búcsú,
annyi bizonyos, hogy Norvégiára, a norvégekre mindenkor
igaz hálaérzettel és az elismerés teljes melegével fogok visszagondolni.