UTAZÁS

218
nem sokat éreztük, de a tromsői déli szigetvég és Kvalő szigete
közt domboruló Grindő szigetecske táján annyira meglóbálódott
a víz, hogy kicsi hajónk valósággal tánczolt a
hullámvölgyek közt és hullámtarajokon.
Feleségem, a ki ezt az iringázást még nem igen szokta
meg, gyanakvóan méregette LöKKE-t, a ki: «Ikke bange» (Ne
félj; szókkal nyugtatta meg. Később meg is barátkozott a
szokatlan mozgással.
A vizszinét kémlelve, végre megláttam egy fekete lummát
— Uria grylle, — ezt a szép koromfekete, fehér szárnyfoltu,
korall piroslábu buvármadarat. A tengeren úszó madár szokása
szerint, folyton fejét rángatta, mely mozgás olyan forma,
mintha minduntalan valami eledel után kapna csőrével, vagy
magyar halászkifejezéssel élve, olyan mintha *c%ikákulnar>.
Közeledtünkre, szárnyait is segítségül véve lebukott, de
LÖKKÉ oda terelte a ladikot, a hol véleménye szerint a madárnak
újra fel kell buknia. A víz alatt való úszást jól bírta,
meglehetős messze jött a felszínre, s LÖKKÉ nem sokat csalódott,
mert a lövést megpróbálhattam, igaz hogy kissé nagy távolságból.
A madár megsebezve egy ideig még bukdácsolt,
majd alacsonyan a tenger fölött lassan odább szállott. A hullámjárás
erőssége minden üldözést meghiúsított. Kvalő szigetének
tartva, egy alkat — Álca torda — pillantottam meg a
vizén. Sajátságos csőre, fehér alteste és sötét barnás-fekete
feje és háta igen furcsa formát adnak e madárnak. Hajósunk
csendesen, lőtávolságig ügyeskedett csónakunkkal ugy, hogy
az alkat, még az elbukás pillanata előtt érték göbecseim.
Nyil gyorsan repültünk a felhenteredett madárért, mely még
életjelt adott, nehogy magához jöjjön s víz-alá menekülhessen.
LÖKKÉ elkapta, de következő perczben megrázta kezét.
Az éles csőrü szárnyas véresre csipte ujját. Utolsó védekezése
volt ez, mert nem sokára belekerült a vadászzsákba.