UTAZÁS

194
mozdulatjiik elárulja az anyai gondot és féltékenységet. Alig
pár lépésnyire elém szállnak, ideges fejrángatások közt futkosnak
az iszaposban, majd ismét keringelnek s a mi a legmeglepőbb,
felszállnak a nyírfák sudarára vagy egy fakerítésre,
biczegve mint a barázdabillegtető, keresve az egyensúlyt
Szinte elképedtem mikor a hosszú gázlólábú szalonkacsörű
madarat a fatetején láttam siránkozva! Mennyire más
életet folytat ez a mi rétségeinken, a hol még ha volna is
fa, messzire kerülné. Nem figyelhettem sokáig e sajátságos
jelenetet, mert a szűnni nem akaró eső odább hajtott. Ismét
a tengerparton vezet tovább utunk. Legelőbb is egy havasi
parii szalonka — Tringa alpina — kelt föl a köves, iszapos
partról drrrii drrriet szólását hallatva, majd egy nagyobb szalonkaféle
madarat is rebbenték föl, mely egy nagy sziklacsúcsra
szállott. A szikla előtt még egy nagyobb szikladarab
is hevert úgy, hogy jól fedezhettem magamat s lőtávolra
becserkélhettem. Elszállás közben utána pörköltem, mire
a tengerbe esett. A vízszinén maradt madarat azonban ladik
nélkül nem hozhattam volna ki, de felismertem benne a kis
szélkiáltói — Numenius phseopus. Szerencsére a hullámjárás
a part felé csapkodott s annyira kisodorta áldozatomat, hogy
mégis kézhez kaptam.
A tengernek ezután hátat fordítva felhágtunk a dombnak
s a nyírerdőn át a «Prestvand»-tóhoz kerültünk. Útközben
sok fen/ő és boros rigót, néhány füzikét és egy vörös csillagos
kékbegyet észlelve. A tavon ma is hiába kerestem vítfaposót,
mindössze csak két piroslábú szalonka mutatkozott ott.
7a 10 órakor érkeztünk haza, megvacsoráztunk s éjfélig
dolgoztunk.Volt mit tisztítani rajtunk! hiszen majdnem 7 órán
át jártunk esőben, mocsárban, vizes-csurgó erdőben.