UTAZÁS

22Ó
egyenesítve futkosott ide-oda. Meglővén, a havasi pacsidat
— Otocoris aipestris — szereztem meg benne.
A kúp mögött egész szélességében és messze elnyúlva
terül el a fjeid, kisebb gyepek vagy sziklacsoportok sziget
formán emelkednek csak ki egyszínű hótakarójából. Itt a hósármány—
Plectrophanes nivalis— repdesett a kövek közt,
fürge mozdulatok közt hol eltűnt, hol felugrott egy törmelékdarabra
s olyanformán bókolgatott, mint a veresbegy
vagy a hantmadár. LÖKKÉ folyton fütytyel utánozta hangjukat,
mire egy szép fehér-fekete hímpéldány bukkant föl,
de észrevette, hogy nem jó szándékban vagyunk, sietve szállott
odébb, miközben elejtem.
A következő mocsáros gyepen, már messzelátóm segélyével,
két w\orinel11-lilét vehettem ki. Közelre bevártak s
nyakukat behúzva, egérmódon futkostak előttem. Mikor az
egyiket meglőttem, a másik trü trá trá trr trr szólással a
szomszéd gyepre szállott. Még fel sem vettem az elejtettet,
feleségem máris figyelmeztetett, hogy egy harmadik példány
mögöttem ereszkedett le. Ezt is meglőve, néztem a messzszebbre
repült után, s minthogy a lövések éppen nem vadították
meg, könnyen elejthettem.
A területet messzelátóval kémlelve, meg-megállva haladtunk
most visszafelé s újból reáakadtunk a havasi hófajd sziklára
lapuló alakjára. Oly közel jutottam a madárhoz, mely
menekvését nem elrepülésben, hanem alakoskodásban kereste,
hogy távolabbra kellett tőle mennem; így aztán a lövés
nem tépte annyira szét. A köves helyek közt még három
hósármányt üldöztem itt, de igen megvadultak s nem vártak
be. Gsak felugrottak egy kiálló szikla hegyére, felém néztek
egyet bókolva, azután odább szálltak a legközelebb eső
szirtre.
Midőn visszaérkeztünk a széljelzőhöz, LÖKKÉ egy kőlap