UTAZÁS

Í/3
hogy az északi barátc^inke — Poecile borealis, — mert
hangjuk is különbözött a mi Poecile fruticetinktől; sokkal
inkább eserregőbb volt.
A lövés eldurrant, először tette meg puskám kötelességét
Norvég földön s kezembe adta a kis szárnyast. Nem tévedtem,
csakugyan Poecile borealis volt. Második lövésem egy
fűlikét— Ficedula rufa — ért, mely a vizes talaj apró bokrai
közt bujkált.
A laposabb helyek hólé alkotta pocsogóin, az árnyékban
mindenütt bőven fekvő havon át haladtunk, vagy inkább
gázoltunk tovább. Végre magaslatra értünk s megpillantottuk
a tengert, szemben pedig a nagy Ringvadső sziget behavazott,
magas sziklatetőit. Utunk ezentúl lejtősen visz s a
tengerpart felé, a Tromsősundnak kanyarodik. Egy nagyobb
tisztáson tőzeges, sáros mocsárhoz érünk, hol három lósirály
— Larus canus — éktelen'rikácsolással fogad, szemtelenül
csapkodva felénk. Az egyiket meglőve, nem hogy odább
álltak volna, de a megmaradt kettő csak annál merészebb
lett, s ha lehet még siránkozóbb. Nyilván fészkük táját
háborgattuk.
Odább haladván, a talaj gödrös lesz, telve bimbóit nyitogató
afonyaféle növényzettel. A mint itt nézelődtem, hangos
vákogással felberrent az első hófajd — Lagopus subalpinus.
Mire puskámat lekaptam és arczhoz emeltem, meglehetős
tért nyert, de a szűkített öblű balcső jól odagyujtott s úgy
75 lépésnyiről levette.* Még jócskán fehér téli tollazatú kakas
volt, feje és nyaka azonban már megkapta a nyári tollazat
sötét rozsdabarnaságát.
* A tromsői vadászok «Irish setter» kutyákat használnak a hófajd vadászatokra,
más fajú vizslát nem is láttam itt. Nekem többen mondták, hogy kutya
nélkül nem fogok hófajdot lőni, én azonban azt tapasztaltam, hogy a ki jól tud
szalonkázni, fürgén sok területet bejárni, az lőhet eleget; legalább mindig
találtam hófajdot, mikor nem is igen kerestem.