UTAZÁS

209
eddig nem vettem észre, kivált közülök és a sík v'qre ereszkedett
le. Nem volt kétségem, hogy a vqtaposó lehet csak,
a melyet annyira keresek.
Minthogy a tóba nyúló lápszerű turfa félsziget végéhez
közel úszkált, el kellett magamat szánnom, hogy a bizonytalan,
ingó rétegre lépjek s így férkőzzem hozzá. Minden
lépésemnél megremegett alattam a zsombékos láp, bokán
felül besülyedtem a vizbe, sárba úgy, hogy csak pákászmódra
oldalt megvetett lábakkal gázolhattam előre, botom- s
mai kémlelve a tőzeg erősségét, nehogy a következő pillanatban
váratlanul elmerüljek. Szerencsére a láp nem szakadt
át. Csobogásomra azonban a madár felszállt, de nemhogy
elröpült volna, hanem közelembe a félsziget füvesébe vágódott
le. Lehetőleg nesztelenül iparkodtam hát a megjelölt pontra,
de a víztaposó váratlanul máshol kelt föl s így a lövéssel
megkésve, elhibáztam. A durranás nem sok benyomással volt
reá, mert a sík vizre ismét leereszkedett és szokásos fejbólintgatásai
közben vigan kezdett úszkálni. A lövés zajára azonban
a már előbb ismét letelepedett halás^csérek és vtyi szalonkák
újból felriadtak. Lehúzódtam az ingoványba s mikor a csapat
fejem fölé került, örömömre még két víztaposót vettem köztük
észre, melyek egyikét szerencsésen leemeltem, úgy az egyik
halász-csért is. Mindkét áldozatom a félszigetre esett, tehát
nem sok vesződtségbe került elhozataluk. A víztaposó —
mint később kisült — tojó volt s petevezetékében egy teljesen
érett tojás bizonyságot tett arról is, hogy a madár
fészkelő helyén került meg. A másik szárnyas pedig sarki
halás^csér — Sterna arctica — volt, mely a mi közönséges
halász-csérünktől úgy teljesen piros csőre, valamint hosszabb
szélső farktollai által is különbözik.
Feleségem a partról nézte a történteket. Mikor ismét
szárazra és biztos földre léptem, látván zsákmányomat, velem
Chernél: Utazás Norvégia végvidékére. 14