UTAZÁS

38;
nyos telepeibe is beszól s — mintegy óriási idegrendszer —
ezerfelé viszi a hírt, mikor a rajzó haltömeg megérkezik;
minden mellékes lesz, halláz fogja el a népességet. Ügynökök,
papok, orvos, bankhivatalnok, kereskedők, tengerésztisztek
nyomon követik a halászságot s megkezdődik a nagy
munka, a fenékhoroggal és eresztő-hálókkal való halászat.
(52-ik kép.)
Képünk világot vet e jelenetre, melynek sikerülte annyi
embernek életkérdése. A fogott halmennyiség, — kizárólag
tökehal «stokfis»* — átlag minden évben 20 millió darabra
tehető, de volt esztendő, mely 30—40 millió darabot is
eredményezett. Éjjelre a halászhad pajtaszerű fabódékban
húzza meg magát, nappal «munkájában)) izzad, daczol a nem
egyszer háborgó tenger hullámjárásával. Jaj a szegény halászoknak,
ha aránylag kis csónakjaikat a feltámadt nyugati
szélvész éri! Ilyenkor az idő próbára teszi viharedzett karjaikat
s ha féket veszt, végpusztulással fenyegeti őket. 1848-ban
egy napon 500 ember, a jelen évben 123 vesztette életét,
lelte sírját a felbőszült habokban. A kereset nehéz, veszedelemmel
is jár, de ez nem riasztja vissza a normann vért igazi
elemétől, a tengertől. Majdcsaknem azon születik, tud rajta
meghalni is, kötelességteljesítés közben.
A Lofotok téli halfogása s a kisebb arányú, de, azért
szintén nevezetes nyári halászat eredménye Finnmarkén
partjain, látja el a világ katholikus államait tökehallal, a régóta
híres böjti eledellel.
A fogott halat felhasogatják, fejeiket levágják, rakásba
rakják, vagy halszárogatókra aggatják. A levegő keményre
* Erről írja MISKOLCZY GÁSPÁR «JeIes Vadkertjében)*: A stokfis vagy
AselLus azért neveztetik így apró szamaracskának, mert jóllehet külsőképpen reá
nézve igen szépek, de megszivolva soha különben meg nem főzhetik, hanemha
mint a szamárt elébb jól megverik, úgy főzhetik azután meg.
25*