UTAZÁS

142
sípja, hamar álladikáztunk hát a fedélzetre, nyomban reá
indultunk is. Csakhamar elhagytuk a szigetközi vizeket s
beletartottunk a 147 km. hosszú, torkolatánál 79 km. széles
\\\sifiWj-ba. melyben úgy a szabad tenger, mint a sebes
áramlat hatása nem éppen kellemesen érzik meg. A táj egészen
ködknntösbe takaródzott, a szél is erőszakoskodni kezdett
s meglódítá a nagy víztömeget. Hol ólomszinű, majd
meg smaragdzöld lett a tenger színe, a hullámjárás mindinkább
megingatta a hajót, felemelte és lesülyesztette, a szerint
a mint hullámhegybe vagy hullámvölgybe ütközött orra.
Fehértaréjú hullámok zajogva vágtak néha járóművünk
oldalába, dobálgatták, játszottak vele, akár egy deszkadarabkával.
Az eső vágott, az idő teljesen féket vesztett. A fedélzetről
az utasok mind a hajó mélyébe húzódtak vissza.
Kezdtek föltűnni a sápadt, siralmas, eltorzult arczok; sokan
lefeküdtek, hogy a tengeri betegséget könnyebben megküzdjék.
Csak a matrózok jártak, zuhogó eső daczára,
kátrányozott ruháikban és kalapjaikban dolgaik után, oldogatták
a köteleket, bevonták a ponyvákat stb. Tántorogva,
mint a részeg ember, lehetett csak botorkálni a hánytorgó
hajón. Egy öreg norvég asszonyt, mielőtt a hajó belsejébe
menekedhetett volna, a fedélzeten ért el a nyavalya, korlátba
fogódzott s oly keserves képet vágott, mint ha utolsó óráját
élné. Kivüle csak egymagam állottam a hajó fedélzetén,
s átkarolva egy karfát, sokáig elnéztem az elemek tombolását
s a mérgében igazán nagyszerű tengert. De végre is a hideg,
meg a felcsapkodó hullámok szobácskánkba szorítottak, hol
unalmas várakozásban vágyakodtunk jobb időfordulásra.
Ebédre a nagy hánytorgásban gondolni sem lehetett, így hát
a tétlenséghez még koplalás is járult. A dologban egyedül
csak az volt vigasztaló, hogy a tengeri betegségre legkisebb
hajlamot sem árultunk el. Öt óra tájt csendesebb vizre