UTAZÁS

224
csupán" Tromső, Grindő és Hokkő szigetek zöldéinek, mint
az azúrkék tengerből emelkedő oázisok. Tromső városkának
nyájas, piros fedelű házikói festményre emlékeztetnek, a
tenderen kis vitorlások, mellettük fadarabkáknak tetsző csónakok
járnak, de mozgásuk ki nem vehető. A nagyszerű
kép benyomásaival folytattuk utunkat a kúp felé. Egy ideig
tetőszerű laposon megyünk, hol egy pár fehér és piros parányi
havasi virágon kívül, melyek foltonkint sűrűn borítják
a talajt, csak a törpe nyír— Betula nana— föld fölött csúszó
ágacskái tengenek. A virágok — Silene acaulis és egy Saxifraga-féle
— közt itt-ott a Lycopodium selago — korpafüfaj zöld
hajtásai vagy a szép Aspidium lonchitis páfrány levelei mutatkoznak
még — de ezek a hegy lábánál inkább gyakoriak.
Egyébként a höment térségek zuzmösak, mohásak, gyepesek,
elmocsarasodva a nemrég megolvadt hótól. Odább a
sziklák is szaporodnak, omladásos, nagy jégtől, csiszolt kövek
hevernek elszórva s a már úgyis magányos és puszta
vidék még kietlenebb, hangatlanabb lesz. Elhagyottnak érzi
magát a lélek abban a rideg, élettelen régióban, melynek
némaságát csak a lerohanó hólé távoli bugása szakítja meg.
Sehol egy élő állat, mindenütt mozdulatlanság. A levegő
ritka, a hangot rosszul vezeti, rövid távolokból alig értjük
egymás beszédjét. Ilyen a norvég «fjeld», mely ez ország
magas hegytetőin mindenütt, mintegy nagy fensík, hegyi
pusztaság jelentkezik.
Ebből a síkságból emelkedik ki a hegy legmagasabb
kúpja, honnét szélzászló *Excelsion-ként integet felénk, tehát;
előre!
A napfény hatalmasan perzsel, a mászás fárasztó, bár
lábaink havat taposnak, arczunkról verejték gyöngyözik.
A hó mindinkább nagyobb mezőket alkot s ameddig a látás
bírja, fehér lepel takarja a fjeid egyhangúságát.