UTAZÁS

?0I
múlva tele volt a lég mindenfelé csapkodó, hullámzó sirályrajokkal,
a tenger pedig egész környékünkön bukdosó alkákkal,
lummákkal. Újra meg újra bele bődült a ködbőgő, a
madárhang bőgéssé olvadt chaosába, mindannyiszor újból
megzavarva a milliónyi szárnyast, de azért bármennyi kavargott,
valami észrevehető fogyás a hegyenülők mennyiségében
nem igen volt megkülönböztethető. Hatalmas, felejthetlen
volt a látomány, épp oly szédítő, idegzavaró, kápráztató,
mint az, melyet Svaerholtnál láttam. S ha megkérdeznének
mégis, melyik volt nagyobbszerűbb Svaerholt-e vagy Syltefjord-e?
én jó lélekkel merem mondani: nekem mind a kettő
egyformán megkapó, egyformán érdekes vala s egyiket sem
tudom a másik elé helyezni, csak egymás mellé. Svaerholtnál
a kisebb helyre jobban összeszorult óriási sirálytömeg a
maga nemében egyetlen, itt a madárhegy nagy kiterjedése,
alakzata és a sokféle faj, mely változatosságot hoz a tüneménybe.
A syltefjordi madárhegy nem magántulajdon, mint Svaerholt,
hanem az államé, mely 200 korona évi bérért adja
ki; a bérlő azonban vagy 1=500 korona hasznot is huz belőle.
Közvetlen a madárhegy mögött fekszik a hasonnevű kis
halásztelep, a hol horgonyoztunk. A partról nagyobbocska
csónak jött hajónkhoz, melyen ünnepi ruhában kipróbált
arczu halászok, két egyszerű fekete deszka koporsót hoztak.
Papiros virágkoszorúk fejezték ki rajtuk a kegyeletet — élő
virág itt nem terem igen. A gőzdaru — csak ugy mint a halastonnákat
— felszólította azokat a fedélzetre, a matrózok
ponyvát dobtak feléjük s a ki nem látta a sajátságos, éjféli
napvilágnál lefolyt megható szomorú jelenetet, mindent inkát^
sejthetett volna a ponyva alatt, csak azt nem, hogy ott
két emberi hulla fekszik, melyeket Vardőbe viszünk a teme-