UTAZÁS

311
kíváncsisággal tudakozódott tőlünk a ««mi országunk* felől.
Az evedzőket kitűnő gyakorlottsággal kezelve, csakhamar
messze maradt a vadsői kikötő, s part mentén nyugotnak
haladtunk be a fjordba, hol kisebb patakok csergedeznek a
tengerbe. E tájon,, úgy monda, sok lazacz tartózkodik s azért
kidobtuk a horgot lesve, míg a csalin rajta veszt e nemes
hal. Türelmünk próbája azonban hiába való volt, a hűvös
borult időben semmi sem jött, feladtuk hát a lazaczhalászatot
s tovább indultunk a lapos part mentén készen tartott fegyverekkel,
mert itt szoktak leginkább a fókák tartózkodni,
A kegyetlenül szürke ég azonban ebben is megcsalta számításunkat,
egyetlen egy fóka sem mutatkozott. Végre meszszebb
a fjord síkvizén néhány barna delfin merült föl, hajszára
fogtuk hát a dolgot s örült gyorsasággal evedztünk
utánuk.
A rendesen lassan, játszadozva mozgó állatok azonban
felismerték a veszélyt, s ugyancsak összeszedték erejüket.
Nem használt a legsebesebb evedzés sem, nem tudtuk
őket elérni. Ebben a versenyben természetesen lőkészen
álltam, vadásztársam azonban egyre hajtogatta, hogy a netalán
felbukkanó bálnákra, melyek e fjordban igen gyakoriak,
semmiesetre se lőjjek. Intelmeinek megfogadására azonban
nem volt alkalom, bálnát most nem kaptunk szem elé.
Feladva a sikertelen vadászatot is, horoghoz nyúltunk, még
pedig ahhoz, melylyel a tőkehalat szokták fogni. Ez egy
hosszú facsévére tekert erős fonálból áll, melynek vége felé
több kis ólom-golyó arra szolgál, hogy víz alá merüljön a
fonál legvégére erősített két szakájú horog. Csali gyanánt
a Pederi islandicus kagyló testét fűzik a horogra vagy
nem is tesznek reá semmit, mert eredetileg úgy készült,
hogy a horog nyaka egy ónból való halacskában van elrejtve.
A fonalat folyton húzva-eresztve, az az ónhalacska