UTAZÁS

3«?
többi útitársaink is felérkeztek. A németek meglepetve kiáltották:
«Ah! die Ungarn sind schon da!» (Ah! a magyarok
már itt vannak!)
Én egész közönyösen reá mondtam: «Igen, vagy egy jó
félóra óta.»
Ok ugyanis eltűnésünket meghátrálásnak gondolták, s
nem sejtették azt a fürgeséget, hogy a fárasztó hegymászással
ily hamar is meg lehetne birkózni.
«Pedig lassan mentünk», fejeztem be a párbeszédet.
Erre elhallgattak; a norvégek komoly arcza pedig
mifelénk mosolygott, nem szóltak, de éreztük, hogy egy kis
kárörvendő gúny is belejátszik arczvonásaikba. Nem nekünk
szólt.
Ok is elnézték a kilátás pompás bájait, azután bevonultunk
a deszkabódéba, pattant a pezsgőpalaczk dugója, rajnai
és bordeaux-i borok kerültek a fenyűdeszkákból tákolt asztalokra,
csendültek a poharak — összeforradtunk egy lélekké,
ismeretlen az ismeretlennel bizalmas érzelemcserébe állott.
Mintha csupa régi jó barát — sokáig nem látva egymást —
került volna össze, hogy felújítsa a kötelék melegségét. Itt
tudtuk meg, hogy a németek Brémából valók, itt ismerkedtünk
meg PER NISSEN táborkari kapitánynyal, a norvég
katonai térképkészítő osztály főnökével, egy igen kedves,
művelt, finom férfiúval, a ki Cammermeyer kiadásában a ma
létező legjobb uti földabroszt készítette Norvégiáról s most
is térképfelvételek, kiigazítások czéljából utazott. Trondhjemig
ezután is velünk maradt s ez idő alatt igazán élvezetes,
tanulságos órákat töltöttem vele.
Kedélyeskedés, megismétlődő scaal-ok közt múltak a
pihenés perczei, míg a kapitány jelt adott az indulásra.
Inkább futottunk mint jöttünk a hirtelen ereszkedő lejtős
hegyoldalról s egy félóra alatt leértünk a kis Digermulenhez,