UTAZÁS

BEKEZDŐ.
Az a kis földnyelv, az «Öreg~fok», mely a velenczei tó
északkeleti végén nyúlik a víztükörbe, puszta, gyeptelen,
fátalan, sáros-agyagos kis darabja a mi áldott magyar hazánknak
— látszólag a leghitványabb.
Délfelé a szomjas gulya pihen rajta, néha vályogvetők
serénykednek marhajárásos gödrei körül, a felületes szemlélő
többet alig lát ott.
S nekem ez a silány kis földség mégis mindenkorra emlékezetes,
bármikor kerülök a kies fekvésű Velenczére, első
utam rendesen az «Öreg-fokhoz» vezet s időm legnagyobb
részét itt szeretem tölteni.
Nem is csoda, mikor itt láttam és lőttem hazai madár
faunánk legritkább és legnevezetesebb példányait, még pedig
oly számban, melyet addig mióta a velenczei tavat rendszeresen
látogatom — innen-onnan 10 éve lesz annak — összes
honi madárgyűjteményeink, sőt madártani irodalmunk sem
mutathattak föl.
Ezen a ponton sült ki, hogy nem egy eddig «ritka vendég))
vagy «eltévedt vándor» megjelölés alá fogott madárfaj
nem csak rendesen, de számszerint is feltűnő mennyiségben
pihenőt tart itt, tehát a nagy mozgalom idején Magyarországon
át veszi útját; így a vítfaposó — Phalaropus hyperboreus
—, a tarka kőforgató — Strepsilas interpres —, a négy