UTAZÁS

207
Délben csakugyan kezdett cseperegni s esett egész délután,
még éjjel sem szűnvén meg a «szemetelés». Ki tudja
mikor lesz vége? arra mi nem várhatunk, hanem elhatároztuk
az esőt nem létezőnek tekinteni s kirándulni. Esőköpeny,
tokban hordott puska szinte megszokottá kezdenek
válni útjainkon. Czélunk ma Langenaes volt, a sziget nyugot!
részén. A tengernek erre felé lapos, de nagy partja van,
mely most apály idején még nagyobb volt s valóságos mocsári
képet öltött. Köves, algáktól végtelenül sikamlós volt
a talaj, melyen a tengervíz tócsákat, vízállásokat alkotott, de
át kellett rajta mennünk, mert a kerülők sok idővesztegetést
jelentettek volna.
Vigyázva, lassan lépkedve haladhattunk csak, mert a
kövek igazában oly csúszósak voltak, akár csak ólmos eső
után.
A madárélet elég élénk. Piroslábú ví^is^alonkdk, tengeri
szarkák futkostak a sekélyebb vizek körül, míg a szélvizekben
bőven mutatkoztak a dunnaludtojók, apró pelyheseiket
vezetve. Volt anyamadár, mely 13 fiókát gondozott.
A közeleső legelőkön néhány parti lile — Aegialitis hiaticula
— egérmódon futkározott, folyton hangoztatva hiüp,
hiüp, hiüp szavukat. Egy hímet lőttem belőlük. Odább egy
csapatkát képezve, 5 nagyobb lileforma szárnyas keresgélt,
bennük a sárgapettyes lilét — Charadrius apicarius — ismertem
föl.
Előbb felszálltak, mintsem kellő távolságra belophattam
volna őket, így hát messziről szólt reájuk á puska. Egyik
mégis leereszkedett a tengerparti kövek közé, de a sebzett
madarat nem birtam megtalálni.
Lövésemre a közeli, pár házikóból álló tanyából, egy
igazi normann alak lépett ki s egyenesen felénk tartott.
Megvártam, mit akar. Sok mindenfélét mondott, szavaiból