UTAZÁS

42Ó
Alkonyodott már, de a vihar csillapodás helyett inkább
még nőttön nőtt. Bele szólt a zűrzavarba az eső is, hömpölygött,
tajtékzott, forrongott, omlott, forgott minden. Az által,
hogy a sötétségben látni alig lehetett, bizonyos borzalmasság
érzetétől alig volt szabadulás, s a mit nappal nem, most érteni
kezdtem VÖRÖSMARTY szavait:
A tenger iszonyú
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti.
A vacsorához már alig jutott abból a néhány talpán egész
emberből. A tiszteken kivül csupán négyen merészkedtünk
az étkezőbe menni, de alig ültünk a szorító keretekkel czifrázott
asztalhoz, oldalra dűlt a Sirius, mennydörgésszerű robajjal
csörömpölt, potyogott minden tányér, pohár, üveg a
padlóra.
A tisztek támolyogva rohantak a fedélzetre, én meg felkaptam
pár szelet sültet, meg egy pohár Portvin-t s azonképpen
imbolyogtam kójénkbe. Nyugodtságom nem hagyott
el — étvágyom volt. Feleségem nem győzte csodálni békés
falatozásomat ebben a czudar helyzetben, talán meg is irigyelt.
Egy szegény angol asszonyság legjobban elveszte fejét;
nem is csoda, három apró gyermekével együtt utazott,
Minden öt perczben kikelve magából, felrohant a kapitányhoz,
tétova tekintettel, remegő hangon kérdezve nincs-e
veszély. Különösen magasra szökött izgatottsága, mikor a
hajó időnként megállott; mindig azt hitte, hogy a gép törött
el. Pedig ilyenkor a tenger mélységét mérték, hogy a kapott
eredményt a loggal összehasonlítsák s meghatározhassák a
pontot, melyen éppen haladunk.
Egész éjjel tartott a boszorkánytáncz, annyira, hogy még
az álom is csak lopva, időközökben szállhatott szemeinkre.