UTAZÁS

214
Ezt a zenét azután az erdő kisebb dalosainak éneke kísérte^,
nevezetesen a télszakán hozzánk látogató, itt az erdei pintyet
helyettesítő fenyő- vagy hegyi pinty — Fringilla montifringilla,
— a füzikék, a %se%$ék, a fenyő- vagy boros rigók.
Egy nyilásos helyen reá bukkantam a kedves kékbegyre is,
melynek Skandináviában csakis a vörös csillagú fajtája él-
Párban üldögéltek előttem oly közel, hogy akarva sem
lőhettem reájuk. Jó ideig elnéztem őket, küzdve magamban
meglőjem-e vagy engedjem élni, élvezni az arany szabadságot?
végre győzött bennem a hideg elhatározás, mely a
tapasztalati tudomány bizonyítását, a «corpus delicti»-t is.
megköveteli. Egy féltöltés mindkét madarat — hímet és
tojót — egyszerre kezembe adta.
Mielőtt visszamentünk volna csónakunkhoz ellátogattunk
még egy tóhoz, mely a közeli vizállások között a legnagyobb
és legmagasabb fekvésű. Különben hasonlít a többihez,
nyiresek zöldéinek partjain vagy füzbokrok, ágya — mint a
környék talaja — tőzeges, s a hol a tiszta víztükör nem csillogd
iszapos, mely elposványodás az erdőaljban is folytatódik.
A négyszög formájú tavat középen keskeny, mintegy másfél
méter széles tőzegnyelv majdnem szabályosan két egyenlő
részre osztja. A mint a vízfelületet megpillantottam, messzelátóm
segélyével egy úszkáló vöröstorkú bukdárt vettem rajta
észre. Azonnal lehúzódtam, hogy a madár meg ne lásson a
megkerülvén a tavat, a legsűrűbben álló parti nyír, és füzbokrok
fedezetében négykézláb csúsztam a tó széléig, a mi
tekintve a tőzeges, süppedős, sáros területet, nem ment
könnyen s emlékeztetett a nem éppen legeszthetikusabb házi
állatunk turkálására. Kiszemelt áldozatom most is ott úszkált,
de teste alig látszott ki a vízből, csak nyaka és feje, mely
mozdulatlanul meredt ki a ritkás fűszálak közül, megszólalásig
hasonlítva valamely vízből kinyúló rothadó ághoz. Nem