UTAZÁS

6
jjuú lile — Squatarola helvetica —, a homokfutó — Calidris
arenaria — és a kis sirály — Larus minutus.
És ennek a pontnak vonzó ereje vezetett arra is, hogy a
vöröstorka pipiske — Anthus cervinus — ugyancsak a rendesen
átvonuló madárfajaink közé tartozik; nem különben,
hogy az 1887-ig nálunk alig ismert feketefejü nádipos^áta —
Lusciniola melanopogon — a velenczei tó dinnyési nádasainak
legközönségesebb költő madara s nemcsak itt, de a
Balaton és Fertő némely részein is nem tartozik a ritka
fészkelő fajok közé; és végre, hogy a ritkának tartott kurrogó
nádifülemile — Locustella luscinioides — nemcsak hazánk
déli részein fordul elő, hanem úgyszólván minden hazai nagyobb
tóság és mocsár táján, sokszor igen feltűnő számban,
fészkel.
Mindez bizonyos tekintetben határozott eredmény, a legbecsesebb
része azoknak a kutatásoknak, a mikre az ösztökélést
az «Öreg-foktól» kaptam.
A nem annyira fontos, de azonképpen érdekes ide tartozó
jelenségek sorozatát e helyt fel sem sorolhatom. Látni kell
.azt a képet, mely a vándorlás tavaszi és őszi szakában e
földnyelven és környékén kibontakozik! Megszámlálhatlan
mennyiségben lepik ilyenkor sekélyes iszapját a parti szalonkák,
parti lilék, vizi szalonkák, sirályok, az úszó és gázló madarak
különböző fajai s köztük számos magas északon fészkelő,
tengerpartokhoz ragaszkodó vándormadár faj, melyekről
mostanáig sem tudunk elegendő sokat, úgy a költözködés
viszonyait, mint életmódjukat, költésüket stb. véve, hiszen
némelyik közülök onnét jön, a hol a természeti jelenségeket
kutató búvárok legfölebb csak nagy ritkán fordulnak meg,
de állandóan már nem Iáknak.
Hányszor elfogott itra vágy, mikor puskásán, térdig vízben
és sárbán, messzelátómmal kezemben, kellő közepén a