UTAZÁS

288
alig öt nap múlva, jul. 25-én. Akkor már visszafelé jártunk.
Miatta egy teljes éjjelt átvirrasztottam. Kapitányunk
szerint éjfélkor kellett volna oda érnünk, de több állomáson
váratlanul tovább elidéztünk s igy csak a hajnal hozott oda
6 óra tájban. Felöltözve, a fedélzet olvasó szobájában kerevetre
dűlve vártunk s dideregtünk. Minden csendes volt a
hajón, csak a szakadatlan munkában serénykedő matrózok
és tisztek léptei konogtak néha s a gép zakatolt bele egyhangú,
álmosító dübörgésével a sarkköri éj komorságába.
A Spirte Njarga oldalán most is vagy 150 tarándszarvas
legelészgetett, 20—30 darabból álló falkákban s megbámulták
a hajót. A második kormányos meghúzta a gőzkürt kötelét,
mire a megzavart társaság ijjedt vágtatásban iramlott át
a fensik nagy hófoltjain. Szakasztott olyan kép kerekedett
ki, mint lovasságunk lóedzési gyakorlatánál, mikor kis csoportok
egymástól bizonyos távolban egyforma sebességgel
mérik a talajt. A tarándok közt volt setétbarnás, világosabb,
sőt néhány egészen fehér példány.
Svaerholt ma a múltkorinál is hatalmasabb életet mutatott.
Csak feleségem meg a második kormányos nézte a
madárlepte sziklafalakat — a többi utas édes álmok közt
ringadozott. KRAABÓL egyik fia, vöröses, hosszú kuszált hajú
és szakállú, magos csizmás normann alak jött ladikjával hozzánk,
egy csomó ládát rakván a hajóra.
A kis tanya nemsokára eltűnt, feljártunk a nagyfal alá,
szaggatott bőgésekkel riasztva fel a sirályokat. Egy hatalmas
halászsas — Haliaétus albicillus — örvénylett a madárfelhő
közt — százezren űzték, kergették, gomolyogtak körüle —
lehet, hogy ezért kapott ma szárnyra az összes hegylakó
madárság 7 4 része.
Azután bucsut intettem Svaerholt-nek. Néztem a meddig