UTAZÁS

II)
valami érthetetlent morognak, kezeikkel pedig — vissza
sem nézve a kormányosra — egész jelbeszédet folytatnak, mely
jelek után az a hajót irányozza,
A hajókon, melyek egész Norvégia tengerpartját megkerülik,
a hajókalauzok nem mindig ugyanazok, hanem bizonyos
útszakaszok szerint váltakoznak, vagyis minden útszakasznak
külön hajókalauzai vannak, többnyire olyanok, kik
azon a vidéken nőttek fel s tájékozódásuk iskoláját ott szerezték,
így lehetséges csupán, hogy a tengeren, a szigetek
zűrzavarában úgy kiismerjék magukat, mint akár házi tűzhelyük
környékén. Sokat bámultam én ezeket az embereket,
s mindig kedves szórakozásom volt hosszú tengeri utam alatt
az ő viselkedésük figyelése, vagy a velük való beszélgetés.
Persze szóba csak akkor állhatunk velük, ha a hajó síktengeren
jár s figyelmük kevésbbé van lekötve. Ilyenkor sok tanulságot
nyerhetünk tőlük, mert senki sem ismeri jobban náluknál
útszakaszuk jelenségeit, érdekességeit, különösségeit. Megvan
bennük egy jó darab hamisítatlan természet, tárgyilagos, tehát
igazi felfogás a jelenségek szemlélésénél, és találó, a való ismeretén
edződött megkülönböztetés és ítélet. Valamint a hajó
tisztikara úgy ők, sőt a matrózok is, sok mindent elmondanak,
sok mindenre figyelmeztetnek, a mi különben, daczára éberebb
figyelközésünknek, elkerülte volna érdeklődésünket.
Teszik pedig ezt a legnagyobb előzékenységgel közlékenyseggel
sokszor egészen önkényt, minden komolyabb interview
nélkül, közönséges társalgás közt. Egyáltalában a
norvég hajókon hire sincs annak a bizonyos feszességnek,
mely a hajó tisztsége és utasai közt éles határokat von. Úgy
érzi itt magát az ember, mint egy közös czél foganatosítására
összebeszélt társaság tagja, melyben összetartás uralkodik és
egyenrangúság. Huszonkét napot töltöttem el két norvég
postahajón, s egy perczig sem vettem észre azt, hogy utas
8*