UTAZÁS

20 5
kább levegő, a vizek másként való rendezkedése ? mindezt
nem tartjuk kifejtendőnek, mert positiv eligazodást úgy sem
nyújtanak; bizonyos és minden kétségen felül csak az áll,
hogy a (égkor nyomai igenis megvannak, még pedig sehol
sem szembetűnőbben, mint éppen a norvégek földjén.
Bizonyítói pedig: a hegyek leköszörültsége, csiszoltsága,
kúpos alkata, mely formáczió a halomszigeteket is annyira
jellemzi; a morénak és vándorkövek gyakorisága; nem különben
a talajlépcsők iterrasseoki, szinlők iStrandlinien) és
kagylózátonyok. Utóbbiak azonban azt is bizonyítják, hogy
a jégkorszakban Skandinávia mintegy lenyomódott a tengerbe,
de azután — a post glacial időben — a jég eltakarodtával
ismét emelkedni kezdett vagy pedig a tenger apadt.
Földségek emelkedését vagy sülyedését, egyáltalán a
szárazföld és tengerszín viszonyának változását, a tudomány
a múlt század elején kezdte figyelemre méltatni. Éppen Skandináviából
indult ki a mozgalom, hol ÚRBAN HJÁRNE és a
hires SVÉDENBORG példájára maga CELSIUS és LINNÉ foglalkoztak
behatóan e kérdés megvilágításával. A változás
megitélhetése végett ők Kalmar-nál és Gefle-nél, a tenger
vízállását jelző bélyegeket véstek a sziklába. Ugyan e czélból
1769-ben HELL MIKSA hazánkfia, a jeles csillagász,
Vardőben oszlopokat állított a tengerpartra, mikor a Venusátvonulás
észlelése czéljából Finnmarkén e rideg pontján
tartózkodott.
A múlt század búvárai azonban mind azon nézetben voltak,
melyet CELSIUS 1743-ban mondott ki, hogy t. i. nem a föld
emelkedik, hanem a tenger apad, hátrál. Ez a theoria a jelen
század elejéig tartotta magát, még pedig annyira szivósan,
Hogy a skót PLAYFAiR-nek 1802-ben az ellenkezőt bizonyító
vélelme még csak figyelembe sem részesült. Csak mikor a
nagy LEOPOLD von BUCH norvégiai — Lapplandon a balti