UTAZÁS

XVIII.
BEFEJEZÉS.
A földség eltűnt, megjött a pillanat, mikor csak ég és
víz volt számunkra a világ.
Vissza feküdtünk ágyainkba, mert a tenger háborogni
kezdett s a hullámzás nagyobb-nagyobb erővel indult meg.
Nehéz, feketeszürke felhők tornyosultak fölénk, feltámadt
a mérges északi szél — az elemek féket vesztettek.
Reggelire csak néhány bátrabb alak jelent meg, ebédre
még ezek száma is hétre olvadt, pedig harmincznál több utas
volt a hajón. A nők egyáltalán nem mutatkoztak többé.
De hát valósággal nagy idő járt, vagy mint a velenczei
tó halásza mondaná «erőszakos».
Minden recsegett, ropogott a hajón s a nagy alkotmány
csak úgy tánczolt a haragos hullámok közt, mint egy silány
faforgács vagy dióhéj. Hol jobbra, hol balra dűlt, hol meg
tengely hosszában hintázott — csak egyenletesen nem.
Czellánk ablakából hol a hullámokba, hol az égre láttunk,
a vastag üvegre durranva morajlott a felcsapó víztömeg
s mivel nem jól záródott, minden csattanásnál be is ömlött,
úgy hogy szivacsokkal, kendőkkel védekeztünk, nehogy
ürge sorsra jussunk. Mindennek daczára tengeri betegségnek
nyomát sem éreztem, sőt felmentem a fedélzetre bámulni
a nagyszerű tüneményt.